Manieggs - Egy kemény tojás bosszúja - Kritika

Néha a filmkritikus is nagy szarban van: hiába vagyunk titulálva sokszor lelketlen hóhéroknak és egyszerű élvezetek átélésére képtelen idiótáknak, azért olykor a mi szívünk is vérzik. Ó jaj, de még mennyire! Nagy fájdalommal jár például az, ha a filmbemutatón az adott filmet megelőzően az alkotók elmesélik mennyit, de tényleg mennyit küzdöttek azért, hogy megszülessen a film. Hogy mennyit öltek bele. Hogy mennyit dolgoztak és még ennek tetejébe mennyit áldoztak. És ami a legfontosabb, hogy mennyire, de mennyire (nagyon, de nagyon) szeretnék, ha a kész alkotást legalább annyira a szívébe zárná a nézőközönség, amennyire ők maguk tették. Aztán jönnek azok a nyamvadék, mitugrász firkászok és érzéketlen módon eltipornak mindent. Mintha ez nekünk olyan jó szórakozás lenne.

Szögezzünk le jó előre egy nagyon fontos gondolatot: habár a művészet mint olyan, lényegénél fogva erősen szubjektív, a humor maga legalább annyira megosztó tud lenni. Például nem mindenki röhög a fingós vicceken. Nem mindenki hahotázik Woody Allen vagy Louis C.K. poénjain és réteghumort képvisel a Family Guy is. Vagy a South Park. Ez így van jól, a világ így színes. Ezért feleslegesnek tartom leírni azt a kritikus szemléletmód apropójából, hogy szerintem nem volt túl jó poén a Manieggs Corambo nevű karaktere. Mert lehet, hogy te ott a monitorod előtt az év poénjának fogod tartani. És tudod mit? Lehet, hogy igazad is lesz. Lehet, hogy a te véleményed érvényesül az enyémmel ellenben és én leszek lehurrogva. És különben is ki vagyok én, hogy csak úgy leszólom mások munkáját?

A történet szerint a börtönből frissen szabadult Johnny Cupido alighogy szabad levegő éri arcát, máris elkezdi szervezni bosszúhadjáratát azok ellen, akik miatt ülnie kellett. Összeterel egy profi bandát, aztán odacsapnak az odacsapnivalónak. Miközben nyomukban van Corambo, a rettenthetetlen és öntörvényű detektív. A Manieggs - Egy kemény tojás bosszúja nem árul zsákbamacskát, a direktor már a díszbemutatót megelőző felvezető beszédében leszögezte: nem vállalnak felelősséget a látottakért. Nem véletlen - a film valósággal tobzódik a verbális és vizuális gegekben egyaránt, melyek nagy része a South Park epizódok otrombaságával és tirpákságával veszi fel a versenyt. Nem ítélkezve, nyilván van erre is kereset és lássuk be, hogy kuriózumként is megállja a helyét; ilyen típusú animációs mozi a hazai mezőnyben nem nagyon szokott készülni. Sértőbb igen, elevenítsük fel a Kis Vuk című gyalázatot. Vagy inkább ne? Igazatok van.

Azt se szabad elhallgatni, hogy a film készítői sok kis apró (vagy nagyon is fellengzős és nagy) popkulturális, filmes utalással igyekeznek tiszteletüket leróni kedvenceik előtt. Ezért is kerülhetett bele a filmbe egy Danny nevű karakter, akinek fizimiskája kísértetesen emlékeztet egy bizonyos mexikói, sziklaarcú egyénre, vagy egy gázmaszkos figura, akinek kalandjait nemrég egy egész világ bámulta addiktívan. Mindezek mellett viszont a legnagyobb erénye a filmnek a látványvilág. Legyen bármilyen bárgyúnak tűnő, a belefektetett idő és pénz minden szempontból meglátszik és voltak ötletes, látványos megoldások, amikért jár a dicséret és amik bizonyítékul szolgálnak arra, hogy igenis vannak hozzáértő szakembereink.

A látvány azonban egy dolog, a történet maga sajnos hagy kívánnivalót maga után: bár az alkotók ténylegesen kreáltak egy igazi történetet a filmhez, sokszor a cselekmény túlcsordul a műkeménykedéstől, a sok trágárkodástól és öncélúvá válik. Bár más művek paródiáját szerette volna nyújtani, sokszor ez a fegyver saját maga ellen fordul. Hiába az ötletek, hiába a jó látvány, az egész a végére fantáziátlanná válik, mert sem a poénokat, sem a történéseket nem vagy csak nagy nehezen tudták a helyükre tenni és erőltetettnek tűnnek. Mindezt pedig nem mindig képes kompenzálni maga a látvány és az, hogy látjuk: maguk az alkotók élvezték a munkát és szívesen dolgoztak rajta. Sovány vigasz nekünk, nézőknek. Másrészről viszont mégiscsak jár a vállveregetés, mert akadnak ihletett pillanatok, amik alapján tényleg eszünkbe juthat a jófajta amerikai tirpák-humor. Ilyen az általam kicsit offenzívnek tartott, de megmosolyogtató Parkinson-kóros nagypapa dobszólója a metálkoncerten. Vagy kiemelhetjük a bankrablós jelenetet is, ahol az amerikai bankrablós filmek kliséit sorakoztatták fel és még akciójelenettel is szolgáltak. Végül a finálé maga is totálisan elszabadult vaddisznóként túr fel maga körül mindent és mindenkit: jó értelemben vett vadulásról van szó, ami szerencsére arcon köpi a "mindenki boldog, mindenki énekel"-típusú happy endeket.

Legfőképp azoknak ajánlom ezt a filmet, akik bírják a random taplóhumort (melyek kb. fifti-fifti arányban találnak be és tévesztenek célt), a filmes utalásokat, a remekül kivitelezett látványvilágot és...a tojásokat. Meg az erőszakot és azt a tényt, hogy újra nézhetünk nagy, dagi 18-as karikával fémjelzett magyar animációs filmet. Végül is apró öröm is örömnek számít. Érdemes még próbálkoznia ezzel a műfajjal a srácoknak, csak legközelebb egy profibb, jobban összerakott forgatókönyvvel kellene nekifutni. A tehetség ott van, a lelkesedés is, de az egyéb összetevők nincsenek még meg maradéktalanul. És ezért kicsit vérzik a szívem. https://www.youtube.com/watch?v=0p8zwnignH8