Agatha Christie rajongóinak első pillantásra felcsillanhatott a szemük, hiszen a BBC számára főként minisorozatokat író Sarah Phelps 2015-ben a legendás írónő könyvéből, a Tíz kicsi katonából készített először forgatókönyvet. Sokan kritizálták őt, amiért néha jobban, néha kevésbé eltért az eredeti történettől, ennek ellenére idén már az ötödik feldolgozást hozta el nekünk. A cikkben tartózkodtunk attól, hogy az eredeti szövegeket összehasonlítsuk a televíziós verziókkal, épp a változtatások mértéke miatt, tehát az alábbiakban az eddig megjelent adaptációkat ajánljuk nektek, legrosszabbtól a legjobbig.
5. Bűbájos gyilkosok (2020)
A legújabb széria került a lista végére, mert bár Richard Sewell igazán jó a főszerepben, a sorozat eléggé széttartó. A boszorkánysággal vegyített bürokrácia megfekszi Mr. Easterbrook és Phelps gyomrát is, annak ellenére, hogy a végkifejletben kevert misztikum és józanító egyszerűség kellő mértékben keveredik. A finálé nyitott értelmezésre ad lehetőséget, ugyanakkor zavaros is, ami csak következménye az epizódok alatti "kapkodásnak". Mindenbe kicsit belenyúl, behozza a mágiát, az emberi gyarlóságot és hűtlenséget, a féktelen dühöt, nárcizmust, az arisztokrácia romlottságát és az elme összeomlását, ugyanakkor elég hamar el is engedi a kezüket. A boszorkányok végül nem kapnak elég szerepet a magyarázatban, és a hatalom és a haszonszerzés motivációja is súlytalan: feltehetően, mert a nyomozás csupán körítése egy drámai történetnek, emiatt viszont a krimi izgalma felenged, és elmarad a nagy leleplezés.
Plecsni: Tisztes középszer
4. A vád tanúja (2016)
Tipikusan mesébe illő felemelkedés-bukás narratíva, a kérdés csak az, hogy kié. Egy megvádolt fiatalember megmentésén igyekvő, visszahúzódó ügyvéd története a ködös sötétből a fényűzésbe vezet, de nem csak a formai jegyeket illetően. Itt ütközik ki legjobban a jóról és rosszról alkotott fogalmak tisztázatlansága, és hogy a világban nincs mindig olyan, hogy boldog befejezés. Phelps ügyesen duzzasztotta addig a novellát, hogy megérje minisorozatként vászonra vinni, és - ahogy látjuk, szokásához híven - a főszereplők magánéleti gondjait is legalább olyan fontosnak tartja, mint az ügy megoldását. Ebben a csavaros színjátékban mindenki kiváló, de már csak az esendő, meggyőződéstől vezérelt, idealista kisembert megtestesítő Toby Jones miatt is különösen érdemes a megtekintésre, ami még azt is feledteti velünk, hogy az első epizód vontatottsága bizony próbára teheti a türelmünket. A második rész azonban fellélegzést és keserűséget is tartogat számunkra, ahol osztozni tudunk az átejtett szerepében, még ha a cselekmény líraisága szinte giccsbe is hajlik.
Plecsni: Kifejezetten jó
3. Az ABC-gyilkosságok (2018)
A John Malkovich által megformált, szebb napokat látott Poirot nem méltósággal viseli a nyugdíjas létet és nem "olyan […], mint a primadonna, aki örökké még egy szer föl lép"*, hanem egy fényét vesztett, mellőzött és súlyos traumákat elszenvedett emigráns. Épp ezért nem is veszik komolyan, amikor elmeséli a rendőrségnek, hogy rejtélyes "ABC" aláírással hosszú idők óta szívélyes, ugyanakkor különös leveleket kap, amik újabban fenyegetéssé változtak. Poirot-nak nem csak meg kell erősítenie magát, és egyedül felderíteni az egyre szaporodó gyilkosságokat, de saját hiúságával és a közvélemény ellenszenvével is meg kell küzdenie. A sorozatban legalább olyan hangsúlyos a detektív magánélete, mint ABC kilétének felfedése, ez a dráma pedig plusz színezetet ad a történetnek, főleg, hogy a néha kicsit bohókás, könnyed, önelégült, de furfangos ábrázolás helyett itt egy komolyabb és komorabb nyomozót ismerhetünk meg. Emiatt inkább billen emberi dráma, mint krimi felé a mérleg nyelve, és csalódásként élheti meg, aki egy pörgősebb detektívsztorira vágyott. A háttérbe szorított gyilkosságok miatt a többi feldolgozáshoz képest monotonabbnak hat, és sokkal inkább szól az üldözött, saját magát ostorozó, az angolok képmutatásától szenvedő, de másik elismerésére vágyó Poirot-ról, amit a Rupert Grint által alakított Crome felügyelőtől végül meg is kap.
Plecsni: Kifejezetten jó
2. Tíz kicsi katona (2015)
A szigeten rekedt tíz, legkevésbé sem ártatlan ember sorsáról szóló történet nemcsak arra keresi a választ, ki számol le velük szépen sorban, hanem ezzel párhuzamosan a szereplők legféltettebb titkait is felfedi, vagyis mindig van valami, ami fenntartja az érdeklődést. Jelentőségéhez mérten kellően kibont mindent karaktert, azonban sokszor ennek sorrendjéből lehet következtetni, ki lesz a következő áldozat, ami kicsit mérsékeli a feszültséget. A megtört emberek kétségbeesése, a szélsőséges lelkiállapotok és a paranoiai igazán nyugtalanító, egyedül az ilyen kiélezett helyzetekben irreálisnak tűnő szerelmi viszony idegen. A megfejtés ellenére hordozza a szembesítés és felismerés brutális erejét, és nem próbálja megmagyarázni a természetfelettit, miközben azt sugallja, az igazi rémségeket nem máshol, hanem magunk között, magunkban kell keresni. A legnagyobb fejtörést számomra mégis az jelentette, hogy ha adottak a strófák - hiszen az elején kiderül, hogy a gyilkosságok mögött van szisztéma -, miért nem próbál senki elébe menni a dolgoknak? Mindennel együtt izgalmas whodunit, de a látszat-tehetetlenség miatt került a lista második helyére.
Plecsni: Ezt látnod kell!
1. Az alibi (2018)
A népes, tehetős család képe igazán megnyerő az elit körökben, főként, ha a gyermek nélküli házaspár puszta jótéteményből az örökbefogadás mellett dönt. De mind hallottuk már a köztiszteletnek örvendő arisztokrata családok felszíne alatt rejlő botrányos történeteket: olyanok, mint egy terebélyes fa tekintélyt parancsoló lomkoronával, és rothadó gyökerekkel. Mikor a ház úrnőjét holtan találják, mindenki a család fekete bárányára mutogat, akinek viselnie kell sorsát a vélt vagy valós vádak miatt. Talán itt találja meg Phelps legjobban az egyensúlyt a hétköznapi traumák és a gyilkossági ügy között, itt már nem kéz a kézben járnak, hanem egymásból nőnek ki. Mindenki gyanús és úgy is viselkedik, nincsenek tisztán ártatlan vagy bűnös karakterek, és a visszaemlékezések részletekben való bemutatása itt világít rá legjobban arra, hogy minden szituációból csak annyit érthetünk meg, amit láttatni engednek. Persze ennek is vannak hiányosságai (pl. a halálos fegyver megtalálása eléggé megkérdőjelezhető, tekintve, hogy a gyilkosság után másfél évvel "indul újra" a nyomozás), de minden szereplő izgalmas háttértörténetet kap, amit jó tempóban adagolnak, felkeltik az érdeklődést, és úgy általában bravúr, hogy ennyi elemet 3 részben összeszedetten tudtak tálalni. Ez a remekül megírt karaktereknek és a színészi játéknak is köszönhető, mivel az igazi rohadéktól kezdve az önmagát meghazudtoló naiván át mindenki megtalálható benne, és olyanok formálják meg őket, mint Bill Nighy, Antony Boyle, Kirsten Lindstrom és Matthew Goode.
Plecsni: Ezt látnod kell!
*Agatha Christie - Az ABC-gyilkosságok