A film egy pontján szereplőink (köztük a főhősnő udvarlója és egy divattervező) között elhangzik egy meglehetős rövid időtartamú vitadialógus, melynek lényege, hogy vajon a külcsín az, amely döntőnek bizonyul egy embernél (pontosabban: nőnél), vagy érdemes felfejteni a felszínt és a belbecsre koncentrálni.
Nem ez a Neon démon centrális témája, de felvet a film egészére vonatkozóan legalább egy érdekes és nem egyszerűen megválaszolható kérdést: van-e a gyönyörűen megkomponált, neonfényben úszó képek mögött tartalom, vagy felesleges kutakodni?
Nicolas Winding Refn filmje egy nagyravágyó, szerény és szelíd 16 éves lány történetét meséli el, aki csillogó szemekkel és tündérporos álmokkal érkezik Los Angeles-be. Jesse (Elle Fanning) modell szeretne lenni, mert állítása szerint semmi máshoz nincs tehetsége, ebből a szakmából pedig bőven meg lehet élni. Csupán egy test kell hozzá, ami vonzza a szemet, az övé pedig éppen ilyen, melynek tudatában is van - habár attitűdjéből sugárzik a kisvárosiasság és a szendeség. Testileg, lelkileg tisztán (szűzen) érkezik a nagyvárosba, hogy álmait megvalósítsa, próbálkozásai során pedig megismerkedik a sminkes Ruby-val (Jena Malone) és a két sokat látott modellel: Gigi-vel (Bella Heathcote) és Sarah-val (Abbey Lee), akik rögtön megérzik sebezhetőségét és szurkálódásaik célpontjává válik. Jesse azonban a modellszakma akadályait könnyedén veszi és látszólag minden erőfeszítés nélkül tör előre, fel a csúcsra. A tökéletességnek azonban ára van, ezt az árat pedig neki is meg kell fizetnie előbb vagy utóbb.
Refn tőle szokatlanul sokszor humorral (mintegy észrevétlenül, de feketén) és némi gúnyos éllel meséli történetét a szépség-őrültekről. Az a merevség és gépiesség, mely már a Csak Isten bocsáthat meg színészeire is jellemző volt néhol (vagy akár, ha a dialógusokat nézzük) itt a humort szolgálja - a kritikát és a szatirikus hangnemet, melyre legjobb például szolgálnak Bella Heathcote és Abbey Lee gépiesnek ható és érzelmektől mentes megszólalásai. Ezt leszámítva a film éppen olyan stílusban halad előre, ahogyan azt Refn-től megszokhattuk: hosszúra nyújtott beállítások, lassú kocsizások, nagy csendek és elképesztően erős színek, melyek szinte leugranak a vászonról. Erőteljes, szuggesztív és szinte hipnotikus az a képfolyam, amelyet Refn Cliff Martinez zeneszerző hathatós közreműködésével létrehozott, de ez már nem is kellene, hogy újdonságként szolgáljon, hiszen a Drive-ban sem vallottak ilyen téren kudarcot. Az már más kérdés, hogy lévén, Refn inkább a néző retinájára és dobhártyájára igyekszik apellálni, az érzelmek valahogy kimaradnak a játékból - márpedig egy "kisvárosi-lány-nagyvárosba-kerül"-típusú történettől azért egy bizonyos szintű érzelmi töltetet elvárnánk. Elle Fanning ezért mindent megtesz, játéka a körülményekhez képest élettel teli és természetes (mondom, már amennyire ezt Refn kissé merev és kimért stílusa engedélyezi), a karakter megírtsága azonban hagy maga után kívánnivalót: sorsát nehezen tudjuk teljes érzelmi, lelki odaadással nézni, ebben többnyire gátolva vagyunk. "Többnyire", mert azért akadnak momentumok, amikor engedi a rendező igazán kitárulkozni Jesse-t (lásd: a romantikus, éjszakai városképpel a háttérben történő gyermekkorra visszatekintő vallomást), csak épp ezek kevésnek bizonyulnak, míg a játékidő ezzel szemben a kelleténél hosszabbra nyúlik. Talán orvosolni lehetett volna némi komolyabb karakterformálással, mert szegények ilyen formában igencsak soványkák.
A film amellett, hogy a divatvilágot és annak megszállott szépségüldözését kommentálja, van annyira extrém és különc, hogy a végére átslisszoljon a kannibálhorrorok territóriumára. Csak úgy mellékesen, a semmiből előbújva - a néző nagy örömére, vagy épp elidegenítésére. Habár jómagam díjaztam ezt a fordulatot (mely annyira élesnek mégsem mondható az eseményeket megelőző hangulati elemek, szuggesztív képsorok miatt), elképzelhetőnek tartom, hogy egyeseket kikapcsol a filmből és nem tudják hová tenni. Nincs konkrét, kézzelfogható előzménye és felvezetése a horrornak, nincs ív és a rendezés stílusából fakadón nem nehéz öncélúnak venni a történteket - mégis, ez a végső húsz perc van annyira hipnotikus és elborult, hogy az ínyencek kedvüket lelhetik benne. A standard horrorok rajongói viszont meglehet, hogy túlontúl "artisztikus"-nak, lassúnak és kimértnek vélik majd.
Visszatérve az első bekezdésben felvetett kérdésemre, mely szerint több van-e ebben a filmben a puszta külcsínnél: becsapós. Helyenként nem nehéz összetéveszteni a Neon démon-t egy kirakati babával, néha mintha a rendező csak úgy "miért ne" alapon rendezett volna jeleneteket, amelyek jól néznek ki, de nem feltétlen tudjuk hová tenni őket vagy megindokolni filmbeli jelenlétüket (az éjszakai vendég Jesse lakásában). Ugyanakkor okosan nyúl a témához (érezni, hogy Refn-t tényleg érdekli a téma és tud róla mit mondani), lazán beszippantja az embert, azt a 10-15 percnyi üresjáratot pedig nem olyan nehéz elnézni Refn-nek, és adott rá az esély, hogy találunk bizonyos kulcsokat, szimbólumokat, melyek elősegítik azt, hogy még jobban élvezzük a filmet. Egyébként pedig kevés olyan rendező dolgozik a filmiparban Winding Refn-ön kívül, aki ennyire ért ahhoz, hogy ilyen méregerős atmoszférával rendelkező szekvenciákat kreáljon. És ezeknek alkalmankénti (vélhető) ürességét is hajlandó vagyok elnézni, pontosan emiatt.
Értékelés: 75%
Kiknek ajánljuk?
- A rendező rajongóinak!
- Azoknak, akiket vonzz a divatvilág!
- Akik szeretik Elle Fanning-et!
Kiknek nem ajánljuk?
- Gyengébb gyomrúaknak.
- A gyorsabb iramú filmek kedvelőinek.