Belegondolva adja magát az egész. Élettelen figurákba – legyen az gyurma vagy báb – életet lehelni vonzza magával a halálon való felülkerekedéssel való párhuzamot (lásd. Frankenstein). Ez elsősorban Tim Burton és Henry Selick klasszikusából, a Karácsonyi lidércnyomásból fakad, akik Ray Harryhausen akkorra már ódivatúvá váló technikájában meglátták az önkifejezés egy sajátos módszerét. Selick azóta sem tudott elszakadni a műfajtól, de inkább kevesebb (James és az óriásbarack, Zűrös Majom), mintsem több (Coraline és a titkos ajtó) sikerrel űzi mind a mai napig, míg Burton időről-időre visszatér hozzá, és rendszerint diadalmasan kerül ki belőle. (Sajnálatos, hogy végül a Frankenweenie elkerülte a hazai mozikat). Azonban stílusuk kezdi kitermelni az utánpótlást, akik ha egyelőre nem is érnek fura mestereik nyomába, jó tanítványnak bizonyulnak.
ParaNorman – Kritika
Ha életről van szó egy – nem csak – gyerekeknek szóló mesében, még mindig a CGI animáció győz, de ha a halál és a veszteség a téma, akkor továbbra is a stop-motion az úr.
Hirdetés
Hirdetés