A Halo rajongók már évek óta vártak egy élőszereplős feldolgozásra a kedvenc szuperkatonájuk és a Halo gyűrűk körüli galaktikus konfliktus történetéről, de csak nem akart megvalósulni. Mármint soha nem érkezett olyan film, ami önállóan megállta volna a helyét, hiszen a játékok megjelenéséhez időzítve nem is kevés animációs és élőszereplős sorozat jelent meg, de ezek a Halo rajongóknak szóltak, akiknek nem kellett bemutatni ezt a világot. Mivel ezek a játékok cselekményét egészítették ki, nem gondolták újra a Halo történetet, nem úgy, mint a most első részével bemutatkozó Halo sorozat.
Én azon Halo rajongók közé tartozom, akik látják azt, hogy ezeknek a lövöldözős játékoknak önmagukban igen primitív története van (és ezzel nincs is semmi baj), de már másfél évtizeddel korábban is harsogtam, hogy a Halo a legtökéletesebb alapanyaga lenne egy filmnek, avagy sorozatnak: adott egy gazdag világ a maga történelmével mind emberi, mind az idegen lények oldaláról, adott a különleges aláfestőzene, hangulat, dizájn, és adott egy olyan egyszerű konfliktus is, aminek nyomán szabadon el lehetne mesélni rengeteg történetet ebben a világban. Hogy mit emelt át ebből a sorozat?
A Halo sorozatban az emberi faj és a Covenant Birodalom háborújának hajnalán vesszük fel a fonalat, amikor az idegenek még csak a peremvidéken élő, a földi kormánytól, a UNSC-től elszakadt szakadár kolóniákat támadnak meg. Az egyik ilyen bolygót épp lerohanja a Covenant, lemészárolják a helyi lakosságot, és sajnos Master Chief és csapata (az elit Spartan egység, szuperkatonák) túl későn érkeznek a megsegítésükre, és így csak egyetlen túlélő marad, egy Kwan Ha nevű lány. Ezek után Master Chief érintkezik egy ősi, idegen eredetű tárggyal, aminek hála kezdenek visszatérni az elzárt gyermekkori emlékei, ami arra ösztönzi, hogy elgondolkodjon: érdemes-e kétkedés nélkül követni a parancsokat?
Mindenképp érdekes alkotói koncepció, hogy Master Chief történetének egy olyan aspektusát emelték ki, ami igaz, hogy jelen volt a Halo lore-ban, de a játékok cselekményében sose kapott szerepet. Gondolok itt arra, hogy a Spartan program keretében gyerekeken kísérleteztek, hogy létrehozzák a tökéletes szuperkatonákat, akiknek önrendelkezésüktől megfosztva sorsává vált a háború és az emberiségért való harc. A sorozat ezt a már önmagában sok drámát tartogató vonást úgy emeli be, miszerint a Spartan katonáktól a gyermekkori emlékeiket is elvették, és gépszerű lényekké formálták őket, akik hezitálás nélkül engedelmeskednek minden parancsnak. Számomra ez egy eléggé primitív leegyszerűsítése lett ennek a konfliktusnak, hiszen a Spartan katonák drámája abban rejlett, hogy a gyermekkoruktól való kiképzés tette őket tökéletes katonákká, hiszen nem is ismertek mást a harcon kívül. Illetve ezzel eme szuperkatonáknak is mintha a jellemüket vették volna el: míg a játékokban mindegyik Spartan katona megkülönböztethető személyiséggel bírt, a sorozat első része alapján gépies, hideg karakterek, akiken csak egy idegen erő segíthet, ami visszaadja nekik az emlékeiket.
Ez a fenti koncepcióváltás önmagában nem lenne baj, de ezen a ponton is azt érzem, hogy kezdünk távolodni a Halo szellemiségétől azáltal, hogy egy klisés öntudatra ébredéses konfliktussal indítunk egy olyan világot, amit ennél sokkal árnyaltabb és érdekesebb összetűzések tarkítanak. És őszintén rettentően kezdem unni az ilyen szűkszavú harcos és ártatlan, megvédésre szoruló gyerek párosokat. A Bungie fejlesztőcsapat Halo játékai szándékosan hagyták meg elég jellemnélküli figurának Master Chiefet, míg a 343 Industries fejlesztőcsapat a folytatásaiban már próbálta árnyalni ezt a figurát a magányával és egy mesterséges intelligenciához való kötődésének tragikus iróniájával megfűszerezve, de sose lépett ilyen "a gonosz kormány robotzsarukat gyárt és háborúba küldi őket" talajra. Persze elkerülhetetlen volt, hogy valamit kezdenie kell Master Chief karakterével egy ilyen széles közönséget célzó sorozatnak, de az első rész alapján nem érzem ezt jó iránynak, és főleg nem érzem, hogy ez az a Master Chief lenne, akit megszerettem a játékokban.
A látvány önmagában egész kellemes, grandiózus sci-fi benyomását keltő effekteket kapunk, az első rész végén egy rettentő menő tömegjelenet is fogad minket, viszont maguk a Spartan katonák eléggé bizarrul festenek. Azt látjuk, hogy ezek az elméletileg szupererős, szuperatletikus félistenek alig bírnak normálisan járni ezekben a hatalmas páncélokban, a beléjük bújt emberek mindent megpróbálnak, hogy magabiztos mozdulatokat produkáljanak, de még hunyorogva is nagyon nehezen tudom nagy átéléssel szemlélni őket. Ezekre dob egy lapáttal, amikor egy vágással később CGI effektekkel triplaszaltókat mutatnak be, ami végképp nem konzisztens az előbbiekhez viszonyítva.
De ami a legnagyobb gondom, hogy a Halo sorozat egyelőre inkább kelti egy B kategóriás random sci-fi sorozat érzetét, ami Halonak öltözött farsangkor (de maximalista profizmussal másolja annak külsőségeit). Az első részből számomra rettentően hiányzott a Halo hangulatisága, a személyiséggel bíró Spartan katonák, a már annak idején is különlegesnek számító kórusos aláfestőzenék (amiket felváltottak a sci-fi témájú, szokásos vonósok), az ősi idegen technológiák misztikuma, és en bloc az a karakteresség, ami mindig is jellemezte a játékokat.
A fenti negatívitásom ellenére nincs kifejezetten nagy baj a Halo sorozattal, ha csak az nem, hogy milyen középszerű és unalmas egyelőre mind a koncepció, mind a megvalósítás. Számomra nagyon fura ez a megközelítés, hiányzik a videojátékokból ismert hangulat és báj, de reménykedem benne, hogy az elkövetkező részekben kellemes meglepetésben lehet majd részem.