Pixel - Kritika

Simán lehetett volna ez egy kellemes kis nosztalgiabomba, elsősorban a kockáknak, miközben a szélesebb közönséget is megismerteti egy szubkultúra alappilléreivel. Vagy simán lehetett volna ez egy egyszer nézős, de látványos délutáni családi matiné. Ehelyett előbbi közeget lényegében kigúnyolja ahelyett, hogy kalapot emelne előtte, míg utóbbinak szimplán otromba. És, hogy ki ezért a felelős, azt lényegében ecsetelnem sem szükséges. Adam Sandler ha nem is képviselte sohasem a minőségi szórakozást, hosszú évekig elszórakoztatta a nagyérdeműt - köztük jelen sorok íróját is - a felnőtt testbe zárt éretlen kamasz természetével. Az Apafej, a Ki nevel a végén?, Az 50 első randi vagy a Távkapcs mind-mind vállalható, hovatovább szórakoztató vígjátékok. A baj az, hogy sohasem mert igazán eltávolodni sem a karakterétől (aki lássuk be, ő maga), sem pedig azok természetétől, közben pedig egy generáció szépen felnőtt és legutóbbi filmjei bevételi mutatót elnézve - például jelen írás tárgyát is - rá is unt. Már a legkevésbé sem vicces (már ha egyáltalán az volt valaha), ahogy szexista megjegyzésekkel illet egy nőt, vagy popkultúrális utalásokat tesz. Egyszerűen szánalmas, ahogy az is, hogy jobb sorsra érdemes filmeseket valahogy sikeresen megfojtja az egyre inkább hurkás kezeiből is áradó toaletthumorral.

Az idei A cipőbűvolőt jegyző Thomas McCarthy után erre a sorsra jutott a családi filmek egykori koronázatlan királya, Chris Columbus is. Csak míg McCarthy szerzői jegyei, a rá jellemző bensőségesség mentették az amúgy kihasználatlan alapötletet, addig Columbus egyszerű bérdirektorrá avanzsált. Persze lássuk be, hogy a rendező és a rá jellemző negédesség elsősorban a 90-es években feküdt a közönségnek, de kétségtelen, hogy a nosztalgia miatt még századjára is jót nevetünk a Reszkessetek, betörők!-ön, a megboldogult Robin Williams házvezetőnővé válásán, vagy akár az első két Harry Potter felolvasó estjén. De még a sokak által nem szeretett Villámtolvajban is ott voltak azok a szerethető ecsetvonások, amik miatt egyszer nézős matinénak tökéletesen megfelelt. Úgy fest viszont, hogy míg a gyerekek rezdüléseit mind a mai napig érti, addig a gyermeklelkű infantilizmussal már nem tud mit kezdeni, ami valljuk be nem csoda, viszont a Szörnyecskék forgatókönyvírójától azért többet várnánk.

Pedig a Pixel könnyedén válhatott volna egy modernkori Szellemirtókká (ahogy arra annak egyik kultikus szereplőjének cameoja fel is hívja a figyelmet), azonban karakterei annyira magukon viselik a sandleri dilettantizmust, hogy a néző azonosulását, vagy a legcsekélyebb szimpátiáját is ellehetetleníti szereplőivel szemben. Kevin James már jóravaló postásként is komolyanvehetetlen volt a Férjek gyöngyében (bocs a rajongóktól), nemhogy az Egyesült Államok Elnökeként. Josh Gad, mint kanos hülyegyerek jól prezentálja, hogy a készítők mit is gondolnak a kockákról (és ez már 10 éve sem volt vicces), Peter Dinkleage arcára pedig nem egyszer kiül, hogy nem volt teljesen tiszta, amikor aláírt erre a förmedvényre, de közel sem olyan látványosan, mint az olyan jobb sorsra érdemes színészekén, mint Brian Cox, Sean Bean, vagy Fiona Shaw, akik vagy felesleges konfliktusforrásként, vagy szánalmas karikatúraként funkcionálnak.

Sandler pedig most is Sandler, és ez a felnőni képtelen, kanos lúzer mostanra vált végérvényesen sekélyessé és visszataszítóvá. Az pedig, hogy ezt aközben teszi, miközben egy szarvas telibe hugyozza, vagy amint kultikus, mégis lélektelen pixel ikonok üldözik, fel-fel villanó kreatív gagek közepette, az teljesen lényegtelen. Beköszöntött a totális és jól megérdemelt Game Over, és ezt Sandler esetében a legkevésbé sem bánom. https://www.youtube.com/watch?v=0gTxFDLjRcI