Poltergeist - Kopogó szellem - Kritika

A vígjáték mellett a horror a legnehezebb filmes műfaj, ez kétségtelen. Míg előbbi esetében eléggé szubjektív, hogy kinek mi humoros és mi nem, addig utóbbi fő problémája, hogy képtelen a megújulásra. A 2000-es évek első fele kitermelte az Ideglelést és az ázsiai horrorok újrafeldolgozásait A körrel és Átokkal karöltve, majd Hollywood odáig merészkedett, hogy saját klasszikusaihoz nyúlt. Újra rémálmok gyötörtek az Elm utcában, Jason is mai fiatalokat nyársalt fel a Chrystal Lake mellett egy barátságos tábortűz keretében, de ezek minőségében nem is volt köszönet. Most Spielberg 1982-es klasszikusát is utol érte a végzet, ami abban a tekintetben (ha másban nem is) szintén illeszkedik a fenti remakek sorába, hogy felesleges. Pedig nem ördögtől való ez. Újra elmondani, a modernkor technikai vívmányaival azt az ifjabb generációnak, amelynek eredetijét már nagy valószínűséggel avíttasnak tartanának, miközben a mondanivalón is lehet frissíteni, még a horror keretein belül is. Az elmúlt években volt is pár sikeres próbálkozás: a Frászkarika az eredeti olcsóságához képest nem csak jobban néz ki, de ugyanúgy vicces és ijesztő egyszerre, A fekete ruhás nő pedig az elmúlt évek hasonló zsánerpróbálkozásai közül remekül hasznosította fel a suspense-t (amiből a második epizódra semmi sem maradt). A Poltergeist igazándiból csak újrahasznosít, de megvan az az erénye, hogy nem vállalhatatlan (nem úgy, mint az eredeti folytatásai), és folyamatosan lerója a tiszteletét az eredeti előtt. Hogy a legkevésbé sem félelmetes, mint horror? Ezt nem feltétlenül a készítők számlájára írnám.

Sokak szemében lehet, hogy szentségtörés lesz, amit írok, de az eredeti Poltergeist sem volt már félelmetes. Fenntartom annak lehetőségét, hogy ez éppúgy fakadhat Tim Burton filmjein való szocializálódásomból, mint abból, hogy a filmet már a tinédzserkor végén láttam először. És már akkor sem tartottam a legkevésbé sem ijesztőnek a Steven Spielberg által felügyelt, írt és részben, az E.T.-vel párhuzamosan rendezett mozit. A horror jelző helyett is inkább a rémmese jelzőt használom rá mind a mai napig, hiszen parafaktora részben onnan is fakadt, hogy jól rájátszott az olyan gyerekkori félelmekre, mint az ablakon betörő fa. Viszont pont ebből kifolyólag volt magával ragadó is: Spielberg gyakorlatilag egy családi filmbe illő idillre szabadította rá a poklot. De nem jól behatárolható démonok, fekete hajú kislányok vagy sorozatgyilkosok, hanem magának a természetfeletti kiismerhetetlenségének a képében, akikkel szemben mind a család, mind a segítségükre siető tudóscsapat tehetetlen volt, miközben a finom humor sem veszett ki az egészből. Mindemellett újszerű volt abban, hogy a túlvilág nem valami ódon, elhagyatott kastélyt választott lakhelyéül, hanem egy teljesen hétköznapi családi házat.

Gil Kenan mozija - már remake voltából adódóan is - képtelen felmutatni ehhez hasonló újdonságot, mégis képes volt az eredeti bájából és humorából megőrizni valamit. Kenan első rendezése, a Rém Rom is már a Poltergeist egyfajta lightosabb verziójának volt megfeleltethető, ami szintén magában őrzött nem keveset a 80-as évek esszenciájából. Így valahol nem csoda, hogy ezt az újrázást ő készíthette el, ennek ellenére újabb rendezése nem több egyszerű bérmunkánál. Szépen megidézi az eredeti elemeit, de szerencsére nem szóról szóra lemásolva, lekövetve azt. A felvezetés jelen esetben ugyan lassabb, mint az eredetiben, de sablonosabb is az anyagi gondokkal küszködő, épp új otthonba költöző családdal. Szerencsére azonban azok tagjai Sam Rockwellel és Rosemary DeWitt-el az élen kifejezetten szerethetőek és az eredetihez képest a három lurkó szerepe is kiegyensúlyozottabb, és a köztük lévő kapcsolat is egy leheletnyivel hangsúlyosabb, ahogy Jared Harris médiuma sem válik önparódiává a 82-es "javasasszonyával" szemben. Mindazonáltal Kenan sokszor éppenhogy többet mutat, ahelyett, hogy csak sejtetne, vagy amit az eredeti okkal nem mutatott meg, ezzel pedig pont a misztikumból vesz el.

Részemről mégis túlzónak ítélem a negatív kritikákat, amiket nem kicsit befolyásolhat az eredeti iránti nosztalgia. Felesleges mivoltát ugyan nem vitatom, mindezek ellenére azonban egy alapvetően szerethető darabról van szó. Nem tiporja sárba az eredetit, de újat is képtelen felmutatni és inkább csak tiszteleg előtte, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Nem válik halhatatlan klasszikussá a Sam Raimi gondozásában készült produkció és a para faktor sem több, mint az eredetiben, de egyszeri kikapcsolódásra, tökéletesen megfelel. Persze a horror műfajának fénybe jutásához ez még így is édes kevés. https://www.youtube.com/watch?v=QezUAXdqxGE