Ha Edward Snowden nem született volna meg, Oliver Stone bizonyára kitalálta volna. Hiszen egy olyan hollywoodi fenegyerekről beszélünk, aki a (regnáló) hatalom megkérdőjelezésére építette karrierjét. Az egyre inkább kiábránduló kormányalkalmazott története, aki folyamatosan fedezi fel országa visszásságait pedig tulajdonképpen Stone számos filmjének plotline-ja lehetne. Nem csoda, hogy a rendező kapva-kapott még 2014-ben az alkalmon, hogy Luke Harding dokumentumregényét (The Snowden Files) filmre vigye, és így a 80-as, 90-es évek sikerei után (A szakasz, Született július 4-én, JFK) végre ismét értékelhetőt alkosson.
Sikerült.
A Snowden egy nagyon emberi dokudráma lett, amely a Jason Bourne-féle kémthriller helyett három történetszálon keresztül mutatja be az NSA legnagyobb botrányát: a szeptember 11. utáni világra oly jellemző mindenről és mindenkiről szóló adatgyűjtést.
Az első - a film kerettörténetét adó - 2015-ben Oscart nyert dokumentumfilm, a Citizenfour Snowden-interjújának elkészültét meséli el, illetve hogy a Guardian, a Washington Post, a Speigel és a New York Times hogyan jelenteti meg az NSA titkos adatgyűjtéseit. A második, Snowden saját - főként visszaemlékezésekből megismert - története, hogy hogyan lesz egy elkötelezett katonából zseni CIA, majd NSA alkalmazott, aki kiábrándulva a rendszerből a sajtóhoz fordul, és ezért kémkedéssel vádolva bujkálni kényszerül. A harmadik pedig Snowden magánéletét mutatja be, hogy a Lindsay Millsszel való kapcsolata hogyan befolyásolta kiszivárogtatóvá válását.
Joseph Gondon-Levitt a film szinte minden percében jelen van, félelmetes erővel jelenítve meg Snowdent. Segítséget kap a csillagos ötöst érdemlő smink- és frizurastábtól, a kiváló bevilágítástól, illetve Antony Dod Mantle (Gettómilliomos, Hajsza a győzelemért) az IT-jelentekben steril és feszes, a romantikánál pedig álomszerű kamerakezelésétől, de a munka dandárját ő végzi. Olyannyira magáévá tette az informatikus gesztusait, sokat vitatott mesterkéltségét, hangszínét és hanglejtését, hogy szinte nem lehet tudni, hol ér véget a színész és hol kezdődik a szerep. Úgyhogy bár minden tiszteletem Szatory Dávidé és a teljes szinkroncsapaté, mert remek lett a szinkronos verzió, mégis kérek mindenkit, hogy angolul nézze meg a filmet.
Gordon-Levitt mellett gyakorlatilag a legkisebb szerepekben is ismert arcok tűnnek fel. Tom Wilkinson, Nicolas Cage, Timothy Olyphant, Joely Richardson, Scott Eastwood, Logan Marshall-Green, Keith Steinfeld, Ben Chaplin népesítik be a JFK-hez hasonlóan szinte túlzsúfolt vásznat. Többségük minimális időt kap csak, kivételt képez a Citizenfourt rendező Laura Poitrast alakító Melissa Leo, a Glenn Greenwaldot, a Guardian újságíróját játszó Zachary Quinto, Rhys Ifans, mint a Snowden patrónusává váló CIA-nagykutya Corbin O'Brian, illetve Shailene Woodley Lindsay Millse.
A Mills-féle történetszál egyébként a film leggyengébb láncszeme. Bár mindkét színész kihozza közös jeleneteikből a lehető legjobbat, mégis hiányzik köztük a kémia, köszönhetően egyrészt a szerelmi szál sokszor lapos dialógusainak, másrészt a film többi részére jellemző energia hiányának.
Rhys Ifans viszont remekel a Snowden házi Óz, a nagy varázslójának szerepében. A vészjósló, akár élet-halál fölött uralkodó Corbin O'Brian pontosan jelzi Amerika poszt 9/11-es világát. Hogy a terrorizmus elleni harc vajon kit és mire hatalmazhat fel, illetve, hogy mely személyes adatokat lehet és kell feláldozni a biztonság oltárán, hiszen - ahogy O'Brian fogalmaz - "húsz év múlva Irak már senkit sem fog érdekelni. Az igazi konfliktus Kínával és Oroszországgal zajlik majd a komputervírusok és -kártevők világában."
O'Brian figuráját használja Stone egyik kedvenc képi túlzásának bemutatására is, amikor egy teljes falat betöltő videótelefonálás közben groteszkül tudatosítja a nézőben a húzd meg, ereszd meg hatékonyságát. Stone egyébként határozottan visszafogta magát a védjegyének tekinthető képalkotásban, mindössze néhány helyen fedezhető fel a patetikusba hajló fényábrázolás. A Stone-filmekre szintén jellemző politikai eszmefuttatásokat is ügyesen szövi a forgatókönyv a történetbe osztályterembeli okítások, személyes beszélgetések és hangalámondások formájában. A komplex és komoly technikai szakzsargon magyarázatával sem tölt sokat Kieran Fitzgerald (A kelletlen útitárs) és Oliver Stone szkriptje, hanem sűrű, nagy darabokban, dokumentarista jelleggel adagolja azt a nézőnek, a való életet bemutató, színes-szagos hackerfilmmé változtatva a mozit.
A Snowden persze nem hibátlan. A közel két és fél órás játékidőből bizony lehetett volna faragni, a forgatókönyv bőven elviselt volna több poént és kevesebb szerelmi szálat, de összességében egy kiváló életrajzi mozi lett, amely mindenképp prekoncepcióinak újragondolására késztetni a nézőt - higgye bár hősnek vagy árulónak Edward Snowdent. A paranoiások pedig mostantól még több késztetést érezhetnek majd, hogy Mark Zuckerberg után szabadon leragasszák munkahelyi laptopjuk kameráját és mikrofonját…
Értékelés 90%
Kiknek ajánljuk?
- A kérdezni merőknek
- A személyiségi jogok szószólóinak
Kiknek nem?
- Kémthriller rajongóknak
- Paranoiásoknak