A szürke ötven árnyalata – Kritika

Jelen esetben nehéz erről a filmről írni. Na, nem mintha olyan mélyen szántó, vagy komplex lenne (éppen ellenkezőleg), hanem mert jelen esetben az egyszeri férfi kritikusnak lehetetlen elkerülnie, hogy ne égjen rá a szexizmus vádja egy elsősorban nőket megcélzó regényadaptáció elemzése esetében. A romantikus filmeket kivéve ugyanis nem kifejezetten vannak célzottan a nőknek készült mozik, és ahogy jelen írás tárgya mutatja, ha a téma eléggé érdekes (és szaftos), jelentős piaci igény is van rá. Pedig amit A szürke 50 árnyalata képvisel már régóta létező műfaj, sőt mi több az egyik legmeghatározóbb a szórakoztatóiparban. Ezt úgy hívják, hogy pornó. Mert mit szépítsük, E.L. James írása - ami egy Alkonyat fanfictionnek indult - pont ugyanazt a funkciót látja el, mint mondjuk a Kovi-művek: kielégít. Viszont ezzel együtt megmutatkozik a két nem közti különbség, hogy hova helyezik a hangsúlyt: míg a férfiak magáért a szexért nézik a pornót, Christian Grey és Anastasia Steele (ilyen névvel simán lehetne pornósztár, mondom) románca arra világít rá, hogy a hölgyeknél a körítés a lényeg. Ezzel őszintén szólva nem is lenne probléma, amennyiben a karakterek nem lennének végtelenül üresek, a párbeszédek nem az említett felnőtt filmek szintjét verdesnék (ahol - mint tudjuk - pont nem a szöveg a lényeg) és amennyiben lenne az egésznek érdemi mondani valója és cselekménye, ahova érezhetően tart is az egész.

Javarészt ezek is közrejátszottak abban, hogy James "művét" (mert regénynek nem nevezném) rövid időn belül a sarokba hajítottam. Az ugyanis, hogy az alapvető Hamupipőke sztorit vegyíti a szexualitással - azt megfosztva annak bensőségességétől - és ezzel együtt a férfi dominanciáját hirdeti a nő felett rendkívül káros. Már maga a hercegnő sztorik romanticizáltságáról is hevesen lehetne vitatkozni, hogy manapság mennyire állják meg a helyüket, mennyire sarkított képet festenek szereplőiről és miért képtelenek sokszor írók és filmesek egyaránt a kornak megfelelően megújítani. Jelen esetben már ez a tündérmese is elvérzik, ugyanis szereplőiről nem tudunk meg semmit, és a rendező Sam Taylor-Johnson kísérletet sem tesz rá, hogy legalább megpróbáljon karakterei - elsősorban címszereplője maszkja - mögé látni, ha már az alapanyag nem engedi.

Melanie Griffith és Don Johnson kicsi lánya, Dakota jött ki talán a legjobban a helyzetből, ő ugyanis a kezdeti szende szűz szerepkörben nemcsak meglepően kellemes alakítást nyújt, de valóban jópofa humormorzsákat is szolgáltat. Karakterfejlődésről viszont esetében nem beszélhetünk, sokkal inkább leépülésről. Azzal ugyanis, hogy ennyire hajlandó mindenben alárendelnie magát egy érzelmi analfabéta férfinak, megkérdőjelezi a nőiségét, tehát a feministák kifakadását teljesen jogosnak vélem. Ugyanis Christian Grey egyfajta női vágyálom, karakter nélkül. Nem látunk belőle mást, mint a vagyonát, valamint szexuális dominanciájával elfedni próbált komplexusait. A közte és Anastasia közti mondvacsinált kapcsolatot a rendezés ahelyett, hogy leplezné, csak még jobban kidomborítja, és rájátszik arra, hogy bizonyítsa Mr. Grey szürkeségét. Ezen pedig nem segít Jamie Dornan félrecastingolása sem. Teljesítménye hiába korrekt, szomszédsrác alkata nem illik a titokzatos, magából erőt sugárzó Greyhez, akit egyszerre próbálnak misztikusnak beállítani zongorával (Helló, Edward Cullen!), vagy éppen elérhetetlenül romantikusnak egy siklórepülőzéssel (Helló, Thomas Crown!), sikertelenül.

Mindemellett szereplőihez hasonlatos igazi jellem nélküli mellékkaraktereket dobnak be és tüntetnek el egyik pillanatról a másikra (mit keres itt Marcia Gay Harden?), de a szépen, mégis kellően sokat takaró szexjelenetek ürességük miatt mind a szenvedély, mind az élvezet kiveszik az egészből. Ennél fogva hiába lesz kasszasiker, hiába borítják ki a hölgynézők többször is a popcornt a nézése közben, A szürke ötven árnyalata éppen olyan, mint egy élettelen szexbábú, ami sokaknak örömet okoz, de a legtöbbeknek mégiscsak fájdalmat. https://www.youtube.com/watch?v=AgljhQr7DK4