Ted 2 - Kritika

Többször írtam már, hogy a legnehezebb mindig vígjátékról értekezni, mert ez függ leginkább az egyéntől: amit én viccesnek találok, azt más nem feltétlenül. Van aki vevő a politikailag inkorrekt, szabad szájú, ne adj Isten toalett humor képviselőire, van akinek pedig mondjuk az angol humor a kedvence Monty Pythonnal, Mr. Beannel, vagy Egy kis Fry és Laurival, esetleg olyan is akad, akinek mindkettő. A 2012-es Teddel Seth MacFarlane sikeresen igazolt át a családos csókák kisképernyős világából a nagyvászonra és alkalmazta azt fajta szókimondó humort gazdagon vegyített popkultúrális utalásokkal, amik Peter Griffinéket is híressé tették, ezzel együtt viszont adott egy ívet a felnőni képtelen, felelősséget nehezen vállaló karaktereinek. Hogy a humor mégis mennyire relatív, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a közönség fele legalább annyira otrombának tartotta a füvezős plussmackót, mint amennyien szerették. A második menet pedig inkább őket fogja igazolni.

Sokat elárul Hollywoodról és ennek a filmnek a létezéséről az, amit nemrég Mark Wahlberg mondott a Törtetőkben való rövid szereplése alkalmából a Ted 2-vel kapcsolatban: addig csinálja, amíg lesz belőle pénz. És semmi kétség ne legyen afelől, hogy MacFarlane ezt anyagi, semmint alkotói szempontból hozta tető alá. Míg az első friss volt és érződött rajta, hogy egy régóta dédelgetett álom valósult meg Ted puha, plüss, kannabisszal átitatott kis képében, addig itt inkább a közönségnek való megfelelés és a Hogyan rohanj a veszTEDbe utáni renomé helyreállítása lehetett az elsődleges cél, ami viszont mindkét esetben csak félig sikerült. A második rész szerkezete sokkalta lazább és emlékeztet egy Family Guy epizódra, mint filmre (például az első 20 percben kapásból 3 star cameo van, ebből az egyik egészen zseniális), mindemellett túl sok műfajba - és azok kifigurázásába - kap bele, de egyikkel se kezd érdemben igazán semmit. És hiába vet fel már-már abszolút aktuális kérdéseket azzal, hogy honnan számít valaki embernek, a film helyenként túlontúl komolyan veszi magát (szigorúan önmagához képest), de  ennek a poénok látják inkább kárát. Számtalanszor támadt olyan érzésem, hogy MacFarlane óriási ziccereket hagyott ki egy-egy alkalommal, amiben közrejátszik az is, hogy az első résszel ellentétben itt nem John, hanem Ted az érdemi főszereplő, akivel az azonosulás is nehezebb.

Mégsem tartom olyan vészesnek a helyzetet, mint a többi kritikus vagy az amerikai közönség, akik a bevételek alapján csúnya értékítéletet mondtak a mackó felett. Az mindenféleképpen a film javára írható, hogy a járt utat hagyta el a járatlanért, nem akarja görcsösen felmondani, megismételni, vagy kíván  rákontrázni az előző rész elemeire (mégha alkalomadtán meg is tehetné), egynémely filmes utalás is simán zseniális, azt pedig sose hittem volna, hogy Amanda Seyfried játszani is tud, ráadásul kifejezetten szerethetően. És noha hiányoznak belőle az olyan kultklasszikus pillanatok, mint a villámdal, vagy az állásinterjú, végig lehet nevetni azt az új (road)tripet a temérdek geek és popkulturális utalásnak hála.

Mindazonáltal MacFarlene továbbra is egy filmes direktornak tekinthető. Hiába nem ér a Hogyan rohanj... mélységeibe, az aktuális reflektálások, a temérdek káromkodás, és obszcén poén ellenére hiányzik belőle a frissesség, megkockáztatom az igazi bevállalás, így Ted a legutóbbi diadalmenet után csupán egy átlagos vígjáték színvonalán ragad. Annak viszont egész vállalható, de legközelebb (már ha lesz ilyen egyáltalán) a forgatókönyv lapjait arra használják a készítők amire való, ne pedig a fű elfüstölésére. https://www.youtube.com/watch?v=LY_SQ8tzfuk