Terminator: Genisys - Kritika

Tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be: ennek a szériának nem kellett volna ilyen hosszú életűnek lennie, hagyni kellett volna a francba az egészet a második rész után. Szögre kellett volna akasztani a chipet és hagyni, hadd éljen tovább egy esetleges folytatás a nézők fejében, nem pedig évődni és újrajátszani a világvége elkerülését vagy túlélését két epizódon keresztül (Terminator 3 - A gépek lázadása; Terminator: Megváltás). Persze így jár az, aki időutazós alapokra helyezi történetét: mindig akadnak kiskapuk, amik lehetővé tesznek egy esetleges folytatást. Aztán az alkotók kreativitásán múlik az, hogy ennek az eredménye milyen szintet üt meg. Ha egyáltalán.

A franchise legújabb darabja nem titkoltan arra hivatott, hogy egy jól irányzott adrenalininjekcióval életerőt vigyen a sorozatba: "jó" reboothoz méltón a régi karaktereket megőrizte, csak a széria legjobb darabjait vette alapul (szóval a harmadik, negyedik rész mintha nem is létezne), mert hiszen nehogy már olyan égések történéseit vegye figyelembe, mint Jonathan Mostow és McG produktumai. Az olyan tré volna. Hogy ezt megerősítse, az első részből konkrét jeleneteket vett át, a másodikból a T-1000-est, de hogy bonyolódjon a szituáció és nagyjából tiszta lappal induljon a film, hát az első két rész eseményeit annak rendje és módja szerint jól átírta és tulajdonképpen semmissé tette. Ezzel még nem volna baj, ha Alan Taylor (Thor: Sötét világ) lenne akkora zseni, mint James Cameron volt valaha. Nem az. De várjunk, vissza a történethez. Miután Kyle Reese visszautazik az időben (1984-be), hogy védelmezze a fiatal Sarah Connort, döbbenten tapasztalja, hogy Sarah nem csak hogy nem szorul védelemre, de van neki egy saját kis házi terminátora, akit szintén azért küldtek, csak jópár évvel korábban, hogy megvédje Connort minden veszedelemtől. Így immáron hárman kell, hogy megakadályozzák a Skynet öntudatra ébredését, pontosabban mondva azon programnak beélesedését, mely majd beizzítja a Skynetet.

Az nyilvánvaló volt (vagy legalábbis sejthető) már az előzetesekből, hogy ami volt gondolatiság, filozófia az első két részben, az erre az ötödik részre teljesen kiveszett és helyébe kerültek a futószalagon gyártott akciójelenetek és önidézgetések tömkelege. Nincs is baj persze egy jó, pofás kis akciófilmmel (nem kell mindig kaviár), de egy szimpla látványmozinak is meg kellene ütnie bizonyos mércét, amely mércét nem hogy nem üti meg a Terminator: Genisys, de mintha meg sem próbálná keresni. Arról nem is beszélve, hogy ha egy klasszikus nyomába akarsz lépni, akkor bizony pláne fel kell kötnöd a gatyádat. Senki nem mondta, hogy könnyű Cameron-hoz felérni, de mégis: minek próbálkozni bizonyos jelenetek felidézésével, ha távolról sem közelíted azt a fajta ötletességet és hangulatot, amit az eredeti képviselt? Gondolok itt konkrétan a második rész T-1000-esének felmelegítésével: érthető, hogy nem akarták túlságosan előtérbe tolni, hiszen csupán mellékszerepbe lett suvasztva, de több mint feltűnő, hogy abból a fenyegető jelenlétből az égadta világon semmi nem maradt belőle. Felbukkan, jön, megy, harcolnak vele, a film végére pedig meg is feledkezel arról, hogy egyáltalán benne volt. Ez a jelentéktelenség és szagtalanság egyébként ráhúzható a Terminator: Genisys egészére. Hiába robog a film és peregnek a képek, hiába kerüli el azt, hogy unalomba fulladjék, az egész ahogy van tét nélkülinek és súlytalannak érződik. Hiába van egy rakás akciójelenet, ha egyszer nincsen semmi értelmesen megírt/eljátszott érzelmi támpontja ezeknek a szcénáknak - utóbbit egyébként botrányosan együgyű és mihaszna riposztokkal, illetve kínos szerelmi vallomásokkal próbálták pótolni. Ami az akciókat illeti, szintén: se ízük, se bűzük. Vannak, hangosak, színesek és nélkülöznek bárminemű izgalmat és katarzis élményt. Talán nem ártott volna tanulmányozni kicsit Cameron akcióit: fel kell vezetni őket, Mr. Taylor. Fel kell őket vezetni. Nem elég felrobbantani valamit, tenni is kell azért, hogy érdekelje a nézőt az a robbanás.

Nem segít a film megítélésén az sem, hogy hangvétele csapongó (vannak húzásai, amik bugyutának hatnak, de a lényegi részt valószínűsíthetően komolynak...szánták), színészei pedig vagy bambán bámulnak maguk elé bociszemekkel (Jai Courtney és Emilia Clarke), vagy láthatóan rossz filmre pazarolják tehetségüket (Jason Clarke, Arnold Schwarzenegger, J.K. Simmons). Jai Courtney szegény egyébként se egy őstehetség, de itt különösen zavaró szinte már tenyérbemászóan karizmátlan megjelenése, Emilia Clarke karaktere pedig sajnálatos módon semmit nem vett kölcsön a Trónok harca ultimate harcosnőjének figurájából. Pedig itt aztán hasznát vette volna. Egyetlen mentsvára a filmnek maga Schwarzenegger, aki ugyan kicsit bohócot csinál magából, de többé-kevésbé tisztességgel teszi azt és megszólalásai a legtöbbször tényleg mulattatóak, az ősz haj pedig kifejezetten passzol fizimiskájához. Még azt is le merem írni, hogy a Sarah Connor és őközte lévő viszonyban volt némi kraft (Connor Papának hívja őt és egy kvázi apja-lánya kapcsolat van közöttük), ezzel talán megérte volna még többet foglalkozni. Még akkor is, ha ezt már eljátszották egyszer a második részben, csak ott John Connorral. <sóhaj> Nincs új a nap alatt. Mit lehetne még mondani? Persze hogy örülünk annak, hogy Schwarzi újra - sokadik alkalommal - visszatért, hogy is ne örülnénk? És nem azt mondom, hogy képtelenség már ebben a témában jó filmet létrehozni, de amíg az alkotók keze ennyire meg van kötve és ennyire próbálnak imponálni a széles rétegnek a komolyabb témák boncolgatását elhagyva, megfosztva ezzel a nézőt a tényleges gondolkodástól...Addig inkább felejtsük el a terminátorokat és hagyjuk, hadd ténykedjenek csak a jövőben. https://www.youtube.com/watch?v=eblJj8FSqBE