The Duke of Burgundy - Kritika

Peter Stricklandet előző két filmje alapján se lehetett megvádolni azzal, hogy túlságosan ragaszkodó volna a hagyományos történetmesélési szokásokhoz. A főként európai, margóra szorult filmeken (exploitation, sexploitation, egyebek) edződött rendező filmről filmre más és más zsánereket céloz meg és boncol fel, hogy aztán egy jókora húsos csontként odadobja a sok, agyalásra kiéhezett filmkritikus és ínyenc filmnéző elé. Míg első filmjével (Varga Katalin balladája) a rape and revenge filmek premisszáját balladai, erdélyi közegbe ültette, a másodikkal a giallo-filmek stilisztikai eszköztárát használta (Berberian Sound Studio) egy pszicho-thriller elkészítéséhez, addig a The Duke of Burgundy már kvázi sexploitationként működik, melyben két nő szerelmi viszonyát tárja elénk meghintve az idei A szürke 50 árnyalata által mainstream közegbe emelt BDSM problematikájával.

A történet maga nagy vonalakban tényleg csak annyi, hogy két nő egymással viaskodik – hol játékból, hol igaziból -, miközben próbálják egymás iránt érzett érzelmeiket helyre tenni. De higgyétek el nekem: ezt a filmet történetileg nehéz leírni, látni kell. A The Duke of Burgundy valahogy úgy viszonyul a sexploitation-höz, mint a Becstelen brigantyk a „men on mission”-filmekhez: minden képkockáját áthatja az alapul szolgáló filmek motívumrendszere, éppen azzal a különbséggel, hogy mindkét filmből látszólagosan hiányzik a lényegi tényező: jelen esetünkben az aktus maga az, ami ha nem is teljesen nevezhető hiánycikknek, de nem válik igazán dominánssá. Nincs ötpercenkénti leszbikus szex jelenet, mégis jelen van az erotika és az az érzés volt bennem, hogy lazán oda lehetne tenni az ennél grafikusabb lepedőakrobatikákat tartalmazó filmek mellé. Azzal a különbséggel, hogy Strickland a zsigerekre történő támadás helyett inkább a néző elméjére mér csapásokat. Nehezen megfejthető szimbólumrendszerével és lecsupaszított cselekménygördítésével odafészkeli magát az ember agyának egy rejtett szegletébe, hogy aztán még napok múlva is ott motoszkáljanak benne a képkockák és azok lehetséges magyarázatai. Ez a talányosság bár sokaknál a film legfőbb erényévé növi ki magát, egész biztosan lesznek olyanok, akik eseménytelen, unalmas és művészieskedő produktumot látnak a szemük előtt peregni. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy többszöri nézés szükségeltetik majd ahhoz, hogy jobban megértsük a két karakter közti viszonyt, egymáshoz fűződő vonzalmukat és az okokat, hogy mit miért csinálnak.

A talányos, kérdőjeleket és ambiguitást felsorakoztató történetmesélés mellett Strickland a film képi világát is hatalmas odafigyeléssel alkotta meg. Kezdve a hetvenes évekbe is beillő, nyugtalanító és egyben szinte már andalító muzsikával felvértezett főcímmel, a megannyi közelképig minden egyes képkocka szinte önálló életet él, a Cat’s Eyes zenéjével együtt pedig tökéletes szimbiózisban élnek. Legyen szó arról, amikor pillangók közelijében gyönyörködhet a néző, vagy a két női főszereplő markáns arcvonásairól, mindig van mit magunkba szívni. Ha akarunk, akkor agyalunk a képek jelentésén, ha akarjuk, akkor inkább kizárjuk, de így is úgy is döbbenetes esztétikai élményben lehet részünk. Mindez annak fényében is érdekesnek bizonyulhatnak, hogy a film lényegében egy kétszereplős dráma, ami első blikkre a nők puszta látványán kívül nem sokban indokolja a gyönyörű képi világot és a nézőt magába szippantó atmoszférikusságot.

A két asszony tusája (üdítő érzés volt látni, hogy a főhősnők végre nem tinilányok, hanem nagybetűs NŐK) és lelki vívódása sose válik fásulttá, végig hiteles marad Sidse Babett Knudsen és Chiara D’Anna alázatos játékának köszönhetően. A rendező részéről ugyanígy a történet és a karakterek iránti alázat mutatkozik meg abban, ahogy a témát, valamint a szereplőket kezeli: különösebb explicit tartalmak nélkül, az érzelmek komplexitására és a két odaadó színésznőjére alapozva meséli el történetét a BDSM bármiféle bagatellizálását elkerülve. Nem mond ki mindent, sokat hagy a néző fantáziájára, ez a módszer pedig egy kiváló rendezőt sejtet. Bár nem fogja mindenki szívét meghódítani, nem fognak kígyózó sorok állni a mozik pénztárai előtt (nyilván mindenki az Argo 2-re megy), és sokak türelmét is próbára teheti, de azok, akik szerették a Varga Katalin balladája és a Berberian Sound Studio zsáner-dekonstrukcióját, azok bőven találnak mit értékelni és imádni a The Duke of Burgundy-ban. Igazi finom szövésű, átgondolt, csodálatosan fotografált apró remekmű. https://www.youtube.com/watch?v=P-xIMBnclyA