Top Five - Kritika

Emlékeztek Chris Rock-ra? A feltörekvő, vicces fekete fiúra, aki még Joe Pesci-t is lenyomta pergőnyelvűségben (lásd: Halálos fegyver 4)? Ez a feltörekvő, vicces fekete fiú most jelentkezett Top Five című legújabb rendezésével, amelyben részben személyes tapasztalataival megdobott sztorit mesél el egy komikusi vénáját levetkőző, drámai ambícióját előtérbe helyező színészről. A film főszereplője, Andre Allen (Chris Rock) azzal a problémával küzd, amely a hozzá hasonló, komédiával pénzt kereső emberek sajátja: váltani szeretne és hátrahagyva a sok viccelődést és tréfálkozást, sokkal inkább szeretne valami fontosat letenni az asztalra. Valami komolyat, valami elgondolkodtatót akar csinálni remélve, hogy közönsége követi őt és nem hagyja cserben. Ezek a próbálkozások persze nem egyszer kudarcra vannak ítélve, így Allen is csak lesi az új filmjét vetítő, csendtől kongó nézőtermet, ahová csak egy-két ember tévedt be és azok is jobbára alszanak. Filmjét reklámozva interjút ad a Times egyik újságírójának (Rosario Dawson); beszélgetésük keretén belül nyerhetünk mi is betekintést a sztárlét kulisszái mögé.

Rock filmje az első perctől az utolsóig szórakoztató, rendezőként pedig abszolút kompetensnek bizonyul. Pergő ritmusú, ironikus és bennfentes humora egy percre sem ül le, több megmosolyogtató pillanattal is megajándékozza a nézőt, Rock szövegei pedig nem egyszer aranyköpések. A Top Five szókimondó komédia, de végig szem előtt tartja a célját és a témáját: Hollywood-ot és a sztárrendszert, az elvárásokat, a közönség felé mutatott perszóna és valódi arc ellentmondásosságát. Allen-t mindenki nagyon szereti egészen addig, amíg az elvárt formáját nyújtja, és azt csinálja, ami miatt mindenki megszerette. Egyetlen ballépés elég az Álomgyárban és máris kegyvesztett leszel, az emberek pedig mindig is az általad megutált alakítások miatt fognak emlékezni Rád, nem pedig az értékek fitogtatása miatt. Csúnya lecke ez az önmagát újra feltaláló, saját karrierjét önnön kezébe vevő embernek. Az álságosságot is valamennyire körbejárja, amely célt a kamerák előtt folytatott látszatkapcsolat prezentálása szolgálja. Az Allen menyasszonyát alakító Gabrielle Union (ő volt Martin Lawrence húga a Bad Boys II-ben) bár mellékszerepben tündököl csak, mégis annyira tenyérbemászó a viselkedése, hogy rá is emlékezni fogunk a film befejeztével, nem csupán Chris Rock-ra. A másik női szereplőt alakító Rosario Dawson pedig alapvetően mindig kellemes látványt nyújt, itt sincs másként: természetessége és szépsége ezúttal is javára válik a filmnek.

A személyes tapasztalatok is érződnek a film bő másfél óráján: Chris Rock nyilvánvalóan sok aspektusát merítette a filmhez saját életéből és karrierjéből, mindezt a tudást pedig intelligens módon használta fel a Top Five-hoz. Egotrip se lett, nem egy olyan alkotást látunk, melynek alkotója el van szállva magától és csak a saját maga szórakoztatására rendelt be maga mellé néhány közeli ismerőst. Egy olyan ember általi látlelet ez, aki nem csak saját létjogosultságáért küzdött meg Hollywood-ban, de feketeként plusz gondokat okozott neki az, hogy egyáltalán megvesse a lábát a filmiparban.

Ez utóbbi is fontos, még ha a történet szempontjából nem is annyira hangsúlyos szerepet kap filmjében: a Top Five „fekete film”. Főszereplői fekete bőrűek (egy-kettő kivételével), fekete közegben játszódik, az Álomgyár kvázi rasszizmusa pedig a sorok között feltűnik, ám ez a szál inkább csak a háttérben lappangó sejtként húzódik meg. Ott van, látod, érzed, hogy a rendezőt izgatja a téma, de inkább nem fejtette tovább, a hangsúlyt másra helyezi. Rock Top Five-ja a rendező számára dupla sikert jelent: úgy bizonyítja humorának létjogosultságát, hogy közben elgondolkodtató témát dob fel a nézőnek. Öncélúság nélküli trágárkodással tarkított, közhelyeket ügyesen kerülő szerzői film született, amelynek őszinte humora, hiteles, autentikus karakterei és dialógjai garantálják a jó időtöltést. U.i.: a hitelesség kedvéért Rock behívott pár havert cameózni, így került a filmbe Adam Sandler is, aki saját magát alakítva a rá szabott pár percben sokkal viccesebb és szimpatikusabb, mint az elmúlt pár évben készített filmjeiben együttvéve. https://www.youtube.com/watch?v=wJ0Qhbm3Xj8