Az, hogy Tony Stark és szuperhős alteregója (pontosabban méregdrága öltönye) ekkora népszerűségre és kultuszra tett szert, az nyilvánvalóan egy valakinek köszönhető: Robert Downey Jr.-nak. Az első rész meglepő sikere is elsősorban az ő érdeme, nem pedig a forgatókönyvé, vagy a rendezésé. Jon Favreau (aki Happy Hoganként most is tiszteletét teszi, és nem kizárólagosan viccesnek szánt töltelékszerepben) első nekifutásra nagy bajban volt, hiszen nem volt kész forgatókönyv, sokszor ő maga sem tudta, hogy aznap milyen jelenetet vesznek fel, de volt annyira korrekt iparos, hogy bízott színészében, aki a film felét végig improvizálta (Jeff Bridges-szel együtt), ezzel megteremtve azt a karaktert, akit annyira szeretünk. A második rész már korrekt sztorival és kiegyensúlyozatlan gonoszokkal bírt, de az improvizáció hiányával az a laza báj is kiveszett belőle, és nem egyszer a grandiózusabb látvány ellenére is erőltetett poénkodás lett a vége. Harmadjára pedig hiába ült egy igazi halálos fegyver (már ami a forgatókönyvírást illeti) a rendezői székbe, aki annak idején pont Downey Jr.-t hozta vissza a filmes életbe, Shane Black csak a színvonalat tudta tartani, a fölé emelkedés már nem sikerült.