Végre otthon! – Kritika

A siker kiszámíthatatlan. Hollywoodban hiába próbálnak mindenben biztosra menni a folyamatos franchiseokkal és azok univerzumépítésével, sokszor ez sem elég a boldogsághoz, a stúdiófejesek pedig a jósnőjüktől kezdve a marketingesekig mindenkit kérdőre vonnak, hogy mi mehetett félre. A 20th Century Fox-nál is sokasodhatnak a kérdőjelek, amióta a Croodékkal átvették a Dreamworks Animation-t a Paramount-tól. Az ismeretlen kőkorszaki család siker lett, a szintén noname verseny csiga a tavalyi nagy visszatérőnek szánt pingvin kommandóval bukta, míg sárkányröptetésük nem kevésbé minőségi folytatása mérsékelten érdekelte a közönséget. Erre föl itt van a Cápamese és az első Madagaszkár óta a legtrendibb meséjük, és máris csilingelnek a kasszák.   Legalábbis Észak-Amerikában. Nálunk a forgalmazó és a Cinema City újabb lukra futásához képest is gyengén nyitott. Talán Rihanna – akinek minden második percben felcsendül valamilyen slágere a film alatt – vagy az Agymenők Sheldonjának szinkronja volt vonzó a családosok számára. Azért is filozofálok, hogy miért voltak vevők a nézők a két (vagy sok) ballábas földönkívüli Oh, és a bevándorló kislány Tip közös kalandjára, mert már az előzetesek sem nyújtottak az ég egy adta világon semmi olyat, ami rendkívülivé, hova tovább különösen viccessé vagy szerethetővé tette volna és ez nincs másként a filmmel se.

A cselekmény előre behatárolható útvonalon halad A pontból B-be, miközben a szereplők hol összeszoknak, hol összevesznek. Egy elsősorban a kisebbeknek szánt mese esetében nem feltétlenül felróható a kiszámíthatóság, de az igazi, szerethető karakterek, na meg a vicces gegek hiánya már annál inkább. Szereplőink ugyanis felskiccelt vázlatok, jobbára érdemi tulajdonságok híján, ezért az egész film ontja magából az izzadság szagot. Oh ugyan egy elég látványos karakterfejlődésen esik át, de ez is elsősorban a menü mellé csomagolt üzenetet hivatott aláhúzni, nem pedig magának a karakternek a jellemét. A vicces mellékszereplők közül is csak a macska látja el teljesen a funkcióját, míg Smek kapitány inkább erőtlen Julien király klónként funkcionál, amire csak rájátszik a magyar szinkron. 

Mégis leköti az embert, és a maga módján elszórakoztatja. Mert a Turbóhoz hasonlóan ez is a lehető legtipikusabb délutáni matiné, amit a gyerekek élveznek, és az őket kísérő felnőttek is fel-felhorkanthatnak némely poénon, esetleg elérzékenyülnek egy valóban cuki vagy megható részen. Utóbbiak hiába is legyintenek a film hiányosságain, a Végre otthon! minden egyes percében nyilvánvalóvá teszi, hogy kiknek is készült. Messze nem a legjobb, és felejthetetlennek se mondanám, de ártalmasnak sem, ami már önmagában diadal, még ha ez a film stáblistáját látva azonnal múló is. Van, hogy az üdvösséghez ez is elég, de a producerek ebből messze menő következtetéseket még ne vonjanak le. https://www.youtube.com/watch?v=uz8LqnpjPNU