Víkend - Kritika

Az első jelenet finoman előrevetíti a Víkend egyik fő alapvetését: sose az az áldozat akit elsőnek gondolsz és sose az a vadász, aki a legnyilvánvalóbb opció lenne. Ezzel finoman azt is előrevetíti a film, hogy mi lesz a saját veszte és miként sétál bele a saját csapdájába Mátyássy Áron. Igazi, fordulatos thrillert akart készíteni, ami magyar és aminek láttán bizalmat szavazhatunk a hazai műfajfilmeknek. Sikerült is meg nem is. Márta (Gryllus Dorka) sikeres védőügyvéd, aki egy sikeres zsarolási üzletet megünnepelvén férjurával és jelenlegi védettjével vadászatra indul Erdélybe, hiszen egy kis feszültséglevezetés ugyebár senkinek nem árt. Az ünneplés és a vadászat azonban nem várt tragédiába torkollik: Márta véletlenül lelő egy helybélit, amivel aztán problémák sokaságát rántja magukra. Jönnek a haragos falubeliek, meg a titkok, meg a hazugságok, ahogy az lenni szokott: ha lúd, hát legyen jó kövér.

Mátyássy Áron filmje abból a szempontból mindenképpen kvázi újítónak bizonyul a magyar filmes „hadszíntéren”, hogy zsánerfilmes eszközökkel él és hollywood-i pajtásaitól elsajátított fogásokkal rakodja teli művét. Szintén javára írandó, hogy ezen eszközök mellett igyekszik belecsenni egy finom kis európai ízt, mely főként a környezetben figyelhető meg: ezek az arcok ugyan még nagy duzzogva helyet kaphatnának egy álomgyári produkcióban is, de itt vannak igazán otthon, a tájat pedig feltételezem, bemutatni nem kell. A természet vadságát hathatós képekben, nagytotálokban és kistotálokban egyaránt visszaadja az operatőr, éreztetve a nézővel, hogy a táj, a környék is legalább olyan főszereplője a filmnek, akár Gryllus Dorka, vagy Simon Kornél. Technikai, illetve látványvilág szempontjából tehát a Víkend hazai terepen párját ritkítóan univerzális: elnéznénk akár egy amerikai filmben is ezen képsorokat és nem tűnne fel (legalábbis nem egyből) a különbség.

Na de hol rejtezik a hiba a gépezetben? Az említésre méltó szakmai tudás, valamint a dicséretet érdemlő vállalása a műfaji célkitűzésnek (azt most ne pedzegessük, hogy első magyar thriller, vagy nem, maga a tény, hogy egy magyar rendező műfajban gondolkodik és nem vaskos társadalmi mondanivalóban) mind szép és jó, ám amint túljutunk ezeken a csinos és szimpatikus jellemzőkön, orvul előbukkannak a rendkívül idegesítő problémák. A 2013-as Isteni műszakhoz hasonlóan a Víkend a kelleténél többet vállal magára, ám míg Bodzsár Márk filmje a műfajturmix és stíluskavalkád túlzott egyvelegének lett áldozata, addig Mátyássy dolgozata azon bukik el, hogy a cselekményt magát zsúfolja túl hatásvadász és B-filmekbe illő fordulatokkal, meglepetésekkel. Megint, ez önmagában egy magyar filmnél dicséretes, de azon túl roppant ügyetlen próbálkozásnak hat. Sajnálatos módon a forgatókönyv nagy része azzal van elfoglalva, hogy előkészítse a fő cselekményt és megágyazzon a későbbi pörgésnek, ám ez a szöszmötölés egy idő után veszít az erejéből és érdektelenné válik, a néző pedig várja és várja, hogy vajh hová fut ki mindez.

Az utolsó fél órában ki is fut, de olyannyira, hogy ugyanazzal a lendülettel kisiklik pályájáról, és ha nem is szenved katasztrofális balesetet, azért megszenvedi mindezt. Hiábavaló az akció és hiábavaló a sok fordulat, ha úgy istenigazából egyik sem kelti fel előzetesen a néző érdeklődését. Előbbi még tisztes munka ugyan, de utóbbi már a végére a röhejesség határát súrolja. Elszámolta magát mennyiség szempontjából Mátyássy Áron rendező. Hasonlómód pórul járt a megannyi mellékszál bevonásával, amik ugyan a végén úgy-ahogy funkcióval telítődnek, de addigra már késő – a nagy konklúzió, melyet levontam a dolgokból az az, hogy mindez abszolút működőképes lett volna akkor, ha visszavesz kicsit a szövevényességből a film és letisztultabb formában tárja elénk a fontosabb problematikákat, melyek végül is középpontba kerülnek. Hiszen, ha belegondolunk, a Víkend inkább szól egy ügyvéd házaspárról és egymás közti bosszúságaikról, valamint a férfi-női szerepeket, a maszkulinitás mibenlétét is megpedzegeti – ráadásul ez utóbbi erősen rímelve Peckinpah Szalmakutyák vonatkozó részére. Mindez még ebben a formában is lehetett volna erős és feszült thriller a nagybetűs VADON-ban, de a zsúfoltság és a megannyi mellékvágány ront az összképen.

Ha azonban pusztán a karakterekre összpontosítunk és feledjük a cselekmény fogyatékosságait, akkor megfigyelhetjük, hogy mind Simon Kornél, mind pedig Gryllus Dorka telitalálat a főszerepekre. Kornél, mint pipogya, mimózalelkű férj kiváló választás, Dorka pedig, mint határozott akarattal bíró, embertársain gátlástalanul taposó, csalfa nőszemély (figyelem: a csalfa itt eufemizmusként értendő!) tökéletes kontrasztját nyújtja a férfinak. Ha nem is hat a szájukból minden egyes mondat hitelesnek, azért a kettősükben van annyi kraft, hogy érdekessé tegyék a filmet. Még ha túlzottan szimpatikusak nem is lesznek, bár Dorka esetében megfigyelhető egy karakterfejlődés: nehéz éreztetni azt az átmenetet, amiben egy kikötözős szexet örömtelien bevállaló lány végül rádöbben arra, hogy morális iránytűje mennyire szétment, de itt egész jól lett megoldva. Szó, mi szó, enyhe csalódás lett a Víkend. A tetszetős külcsín és az eltalált szereposztás nem minden esetben kárpótol a cselekmény botladozásaiért, így most sem. Viszont tény és való, hogy próbálkozik és próbálkozásában bizony eltalál dolgokat, amikkel segítheti a leendő hazai zsánerfilmesek útját abban, hogy legalább merjenek próbálkozni. Mert lehet jó egy magyar thriller. Mátyássy-nak majdnem sikerült és ez a "majdnem" teszi a legbosszantóbbá. Közel járt, tényleg közel. Egy kis összpontosítás szükségeltetett volna és ott lenne a célban. https://www.youtube.com/watch?v=hFP9PIHEeXk