Engem nagyjából mindenféle fantasyra rá lehet venni, sokat nem kell győzködni. Főleg, ha valamilyen valós settingben van (urban fantasy), könyvekből is ezek állnak a legközelebb hozzám. Mivel a nyugati mondavilág kezd kicsit egysíkúvá válni, igyekszem nyitni egyéb dolgok iránt, például idén Karácsonykor néztem végig az első animémet.
Mielőtt teljesen elszakadnék Hollywoodtól, ideje volt újra bevizsgálni korábbi kedvenceket, például a 10 éve megjelent 47 Ronint.
A '10-es évek elejéről jó kis fantasykat őriz az emlékezetem, például A hetedik fiú, A varázslótanonc és az imént említett 47 Ronin. Miután valahogy lenyomtam a kb 2 órás filmet, kicsit fájdalmas volt a rádöbbenés, hogy az idő sok mindent megszépít. Már a rottenes értékelésnek is figyelmeztetőként kellett volna szolgálnia, hogy a filmnek vannak problémái, de a rendező Carl Rinsch azóta konkrétan nem csinált semmit, csak talán egy reklámot. Szóval, röviden összefoglalva erre a műre senki sem túl büszke, már én sem.
A történet egy japán történelmi eseményt dolgoz fel, nos, elég szabadon. Igazából csak a vázat veszi át, aminek a lényege, hogy egy tartomány vezetője egy látogatás alatt megöl egy másikat és így a gyilkos úr szamurájai roninná válnak (kegyvesztett, vezető nélküli szamurájokká). Bár megtiltják nekik, hogy bosszút álljanak, ez nem állítja meg őket. Mindezt Hollywood elég unalmasnak gondolta - pedig a japánok már számos filmben feldolgozták a sztorit -, ezért meghintették még egy kis keleti mondavilággal, mindezt persze úgy, ahogy a fehér ember elképzeli az ázsiai meséket.
Valamiért régen nagyot ment, hogy globális filmeket Hollywood megcsinált még egyszer, mert így könnyen befogadhatónak/eladhatónak gondolták őket, ezt régen elfogadtuk, de még most is átmegy? Kár, hogy a nagy adaptálásdömpingben a készítőknek csak az nem tűnt fel, mennyire hiányzik a film lelke. Itt egy alapvetően tragikus, tanulságos történet a hagyományos értékekről, de ez nem elég, még kerüljön bele egy szerelmi szál is, ami konkrétan nagyobb jelentőséget kap, mint minden más és egy fokkal jobban is van kidolgozva.
Hiába trombitálták össze a japán színészvilág apraja-nagyját, a felszínes forgatókönyvvel semmilyen eszközt nem kaptak a kezükbe. Egyedül Hiroyuki Sanada hoz elvárható szintet, de mondhatni ő a főszereplő, szóval pont eggyel több lehetősége volt és amúgy is gyakorlatilag hazajár már Hollywoodba eljátszani a komoly japán úriembert. Keanu Reeves pedig csak eljött felvenni egy kis zsebpénzt még a John Wick előtt.
Ez az enyhén giccses látványvilág nagyon az én zsánerem, imádom ezeket a borzasztóan színes kosztümös flexeléseket, vagy a nagyon elborult CGI-t (hasonló a Matt Damonos A Nagy Fal) és ez elvakította a 10 évvel korábbi énem, ráadásul olyan kis szép, romantikus a vége, pedig nagyjából nulla kémia van Keanu Reeves és Kou Shibasaki között. Azért a tengus kiruccanás a kardokért még mindig nagyon epic, nem tudom honnan szedték hozzá a legendákat, de akkor is iszonyat menők az erdei démonok és a végső ütközetnél látszik is külön ezeknek a kardoknak az "ereje", ami plusz pont, hogy nem feledkeztek meg róla. A sárkány is eléggé adja a végén: bár kicsit abszurd, műanyag kinézete van és mégis ideillő - kár, hogy a harcból semmit nem látni a vágás miatt.
Összességében szép emlékeket fűzök a filmhez, de valahogy mégsem állja már meg a helyét, leginkább az üressége miatt, de legalább ez mutatja, hogy nem ragadtam meg a "gyerekkori ízlésem" szintjén. Pedig abban a hitben ültem le elé, hogy a látványorgia bármikor behúz. Azért sok mást inkább nem nézek újra és meghagyom a régen minden jobb volt szinten.