M. Night Shyamalan művészetétől ma már joggal fut ki bárki a világból, viszont az tagadhatatlan, hogy a 90-es évek vége és a 2000-es évek eleje táján az egyik legígéretesebb feltörekvő író-rendezőnek számított. Ma pedig a kereken 20 éve bemutatott Jelekre fogunk egy kicsit visszatekinteni, amin ugyan érezni picit az idő vasfogát, de máig az idegen inváziós filmek egyik legjobb, s talán legkülönlegesebb képviselőjéről beszélhetünk.
Szokásom, de most is muszáj egy kis személyes adalékkal kezdenem a cikket: két olyan film van az életemben, amiről biztosan tudom, hogy indokolatlan sokszor néztem meg őket. Az egyik Robert Zemeckis klasszikusa, a Vissza a jövőbe, ami gyakorlatilag az egyik első aktív emlékem az életemből, és máig bármikor ugyanazzal a lelkesedéssel tudom elővenni. A másik viszont egy jóval valószínűtlenebb alkotás, nem lesz azonban nagy meglepetés, hogy jelen cikk alanyáról van szó. A Jeleket, ha nem legalább 30 alkalommal, akkor egyszer sem láttam, és ennek a filmnek jelentős szerepe van abban, hogy bármikor szívesen lennék M. Night Shyamalan védőügyvédje, még ha olyan minősíthetetlen filmekkel is képes előrukkolni, mint Az utolsó léghajlító vagy az Idő. Science fiction rajongóként gyerekkorom óta foglalkoztat az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel témája, amit évente legalább egy hollywoodi produkció filmre is visz a maga módján.
Ha idevesszük még a C kategóriás alkotásokat is, vagy a független filmipart, akkor valószínűleg ez a műfaj a horror zsánerével lett a legtöbbször ötvözve, amiknek a nagy részét én előszeretettel fogyasztom, legyen szó akár olyan mérsékelten jól sikerült darabokról, mint a 2014-es Alien Abductionről és Extraterrestrialról, vagy az egy évvel későbbi 51-es körzetről. A kellő mennyiségű műfajbéli tapasztalat és a Jelek hathatós ismeretének fényében merem állítani, hogy Shyamalan filmje hazafutással a kategória legjobbja, ez pedig 2022-re sem változott. Mondom mindezt úgy, hogy a Jelek kapcsán borzasztó nehéz eldönteni, mennyiben felel meg klasszikus értelemben vett sci-finek vagy akár horrornak, márpedig előszeretettel ennek a két zsánernek a szerelemgyerekeként szokás hivatkozni rá. A cselekmény szerint ugyan egy világméretű invázió zajlik, ám valójában a Hess-család egy roppant személyes drámáját meséli el a film, ahol az őket fenyegető idegen lényeket lecserélhetnénk akár gonosz démonokra, a történet valójában nem sokat változna - egy népszerű teóriára épp ezzel a gondolattal játszik el.
A Jelek nem egy olyan nagyléptékű inváziós sztori, mint amilyen H.G. Wells 1898-as Világok harca regénye, és a legkevésbé sem olyan, mint a Csata: Los Angeles militarista megközelítése. A cselekmény egy rövidebb szegmensét leszámítva végig egyetlen helyszínen játszódik, a Hess-család birtokán, amit takaros családi házuk mellett egy jókora kukoricás alkot. Graham, a családfő (Mel Gibson) pár éve egy balesetben elveszítette feleségét, aminek eredményeképp az egykor isten szolgálatában élő tiszteletes teljesen elvesztette a hitét. Két gyermekével, Morgannel (Rory Culkin) és Boval (Abigail Breslin) maradt egyedül gyászában, amin fivére, Merrill (Joaquin Phoenix) igyekezett enyhíteni azzal, hogy a családhoz költözött. A cselekmény pedig a rohamosan közelgő megszállást, és az azt megelőző lépéseket veszi végig, ami stílszerűen a gabonakörök világszintű megjelenésétől indul, majd egy sokkoló, egyben ikonikussá vált szülinapi zsúron rögzített kézikamerás felvételben csúcsosodik ki.
Rengetegszer fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mitől is működik annyira a Jelek, hogy több tucatnyi megnézés után is képes vagyok parázni tőle, vagy éppen elérzékenyülni rajta. Úgy érzem, Shyamalan filmjének van egy olyan jellegzetes, és elképesztően erős atmoszférája, amihez foghatót nagyon nehéz mondani. Persze, ha valaki a legkeményebb horrorokon megedződve, és azokhoz illő elvárással ül neki a Jeleknek, akkor nagy valószínűséggel csalódás fogja érni. Amiért Shyamalan alkotása a köztudatban, és a kollektív emlékezetben horrorként maradt fent, az szerintem a film egyik legnagyobb erénye. Hiszen a Jelek nagyon kevés aspektusában hordozza magán a horrorokra jellemző műfajjegyeket, ámde egy olyan baljós drámáról beszélünk, ahol még a legbékésebb és hétköznapi jelenetek során is tapintható a feszültség. Tapintható az aggodalom. A bizonytalanság. A félelem.
Azonban ez nem a néző bizonytalansága vagy félelme, hanem a Hess-család minden tagjáé, mely az összes jelenetet az utolsó szegletig betölti. A hibátlan szettingválasztásnak, a végig teljes összhangban működő alakításoknak, na meg a láthatatlantól való félelemnek köszönhetően szinte azonnal belehelyezkedünk Grahamék nézőpontjába. Ha csak (remélhetőleg) rövid ideig is, de mindannyian éreztük már hasonlóan magunkat: elszigetelve a külvilágtól, magányosan, fojtogató bizonytalanságban azzal kapcsolatban, hogy mit hoz a jövő. Hasonlón megy keresztül a Hess-család is, azzal a kivétellel, hogy az ő esetükben mindennél valóságosabb az az őrjítő gondolat, amikor azt érezzük, mintha valaki figyelne minket. Az érzés pedig a napok elteltével sem múlik, csak annyi változik, mintha egyre közelebb éreznénk magunkhoz ennek az ártó szándékú tekintetnek a forrását. A Jelek pedig ezt az érzést adja át a nézőnek, finom eszközökkel, de maximális hatásfokkal.
A Jelek egy roppant csendes film, mind hangzásvilágát, mind a dialógusok mennyiségét és intenzitását tekintve. Megannyi jelenet arra ad remek lehetőséget, hogy elmerüljünk abba a baljós előretekintésbe, ami a film maga. Amikor viszont erőteljesen szeretne kommunikálni valamit Shyamalan alkotása, akkor kúszik be fokozatosan James Newton Howard zenéje -aminél tökéletesebbet elképzelni nem lehetne a filmhez - és húzza alá egy erőteljes vonallal mindazt, ami történik. Tudja fokozni a titokzatos gabonakörök misztikumát, két lapáttal rémisztőbbé tenni az említett születésnapi felvételt, kifejezni az ismeretlen iránti csodálattal átitatott kíváncsiságot, ami a bébiőrzőn keresztül szólal meg, de a hit erejét is meg tudja idézni a záróképsorok alatt. Magasan az egyik kedvenc soundtrackemről van szó, ami még egy hangulatában annyira magabiztos és erős filmet is képes szintekkel feljebb emelni, mint amilyen a Jelek.
Night Shyamalan drámája, hasonlóan bármihez, nem hibátlan, és bizonyos aspektusain érezni, hogy az elmúlt 20 évben a filmipar túl is nőtt már talán. Ez főleg a lezárást követően jön ki a leginkább, amivel rendre megszokott gyűlni a rendező baja, úgy a Jeleknél is joggal érezheti a néző, hogy valójában semmire nincs kifuttatva a film. Persze, Grahamnek végbemegy a személyes útja, ám a hit, az eleve elrendeltség és a vakszerencse hármasának kérdésköre, és mindaz, hogy ebbe hogyan is illenek bele a földönkívüliek, feltűnően kifejtetlenül marad. Pedig nagyon szépen megágyazott nekik a film, elég csak a Graham és Merrill közti párbeszédre gondolni, amikor a tévé előtt ülve, a titokzatos fényeket figyelve arról diskurálnak, hogy vajon "isteni csoda az, ami most történik, vagy az, aminek látszik". A szövegkönyvet tekintve nem kizárt, hogy ez az egyetlen kimagasló jelenet, amit legalább annyira köszönhetünk Mel Gibson és Joaquin Phoenix borzasztóan hiteles alakításainak. A probléma az, hogy a film gondolatai ennél a pontnál tovább nem is igazán lesznek már érdemben kifejtve, pedig az egész cselekmény ezt a vonalat hivatott szolgálni. Nincs igazán konklúzió, ami meg talán mégis van, az a legnagyobb jóindulattal is antiklimatikusnak hat.
Bánom, hogy Shyamalan azóta sem tanult meg igazán jó lezárásokat írni, ám van a Jelekben valami nagyon nehezen megfogható, valami magával ragadó szépség a feszült hangulaton túl, amiért szinte minden hibáját ösztönösen elnézem neki. Tak Fujimoto operatőri munkája - akinek egyébként A bárányok hallgatnak, a Hatodik érzék vagy épp a Gladiátor fényképezését is köszönhetjük - az, amit minden egyes újranézés során egyre csak jobban értékelek. Nem pusztán arról van szó, hogy önmagukban nézve is gyönyörű, kifejező képekkel operál a Jelek, hanem hogy Fujimoto egy alapvetően lassú, a mozgalmasságot többnyire nélkülöző filmbe varázsolt állandó feszültséget, méghozzá többnyire statikus képekkel. Emellett Shyamalan zseniálisan kivitelezett koncepcióját is jól értette, nevezetesen hogy akkor lesz igazán félelmetes a film, ha minél ritkábban, és minél kevesebbet látunk az idegenekből.
A 2002-es Jelek bármelyik rostán fenn tud akadni, ha szigorúan sci-fi, horror vagy drámai szempontok alapján vizsgáljuk. Teljesen jogos, hogy külön-külön nézve, mindhárom kategóriában minimum hibádzik, de akár kevés is a film. Ám mindezek összességeként egy páratlanul hangulatos, legjobb pillanataiban mesterien feszült inváziós történetet kapunk, ami a lehető legazonosulhatóbb nézőpontból mutatja meg, milyen az, ha idegenek rontanak az életünkre - legyen az ember, démon vagy űrlény. Ezzel párhuzamosan pedig egy hitevesztett ember személyes drámája ad újabb dimenziót a véletlenek és eleve elrendeltség küzdelmének, ahol valójában nem is a jelek megléte vagy mibenléte a kérdéses, hanem inkább hogy mi az, amit mi magunk jelnek tekintünk.