Walter Mitty titkos élete – Kritika

Walter Mitty kétségtelenül hálás szerep. Elvégre egy olyan figura, akivel mindenki tud azonosulni: a hétköznapi kisember, aki a realitásból – a kelleténél ugyan többször és jobban – az álomvilágba menekül, a mindennapok szürkesége elöl. Aztán az élet úgy hozza, hogy végre megélje az álmait, amik olykor sokkal izgalmasabbak, mint azt hitte volna. Eme hollywoodi közhelyáradat az előzetesekből kiindulva igazán maradandó is lehetett volna, azonban van egy nem is olyan apró homokszem a gépezetben: Ben Stiller.

És itt elsősorban nem a rendező vagy a színész Stillerre gondolok (rájuk később is kitérek), hanem a komikusra. Ugyanis az a dilettantizmus, ami a színész-rendezőre jellemző a kelleténél többször és jobban felüti a fejét, ennél fogva az álmodozó kisembert is nehezebben tudjuk megkedvelni. Éppen ezért egyfajta távolságtartás fennmarad a főhős és köztünk, a néző között egy olyan, általános igazságokat megfogalmazó történetben, ahol a legfontosabb éppen az azonosulási pont.

És ebben a rendező Stiller a ludas. Egy olyan direktort, aki rendezői pályáját egy olyan, máig örök érvényű, coming of age történettel indította, mint a Nyakunkon az élet, majd filmográfiáját olyan hol jobb, hol rosszabb vígjátékok szegélyezték, mint A kábelbarát, a Zoolander vagy a Trópusi vihar, nehéz komolyan venni, és ez a már fent említett humor okán, nehezen is megy. Aztán valahol az izlandi részeknél, ahol Walter karaktere magára talál, a film és szereplői is elkezdenek minket érdekelni, mindenfajta aluldimenzionáltságuk ellenére. Kristen Wiig szerethetően bájos, a ráncai alól lassan ki sem látszó Shirley MacLaine most is imádni való, Sean Penn pedig abban a pár percben sem nyomja semmilyen téren fullba. Stiller már rutinos a magára találó kisember szerepkörében, de kétségtelenül ez a legérzékenyebb alakítása, amit csak néha szakít meg a komikus énje, az viszont nem feltétlenül szerencsésen (pl. a Benjamin Buttonos jelenet). Rendezőként viszont segítségére van nagyon jó vizuális érzéke, ami néha ugyan a giccs határán egyensúlyoz, de nem (vagy csak alig) lépi át azt, mindemellett remek tempót is diktál.

A Walter Mitty könnyen lehetett volna igazi klasszikus, de Ben Stiller legnagyobb ellensége Ben Stiller ezt megakadályozta. Ha csak a rendezőből vagy a színészből kaptunk volna, akkor akár egy igazi, halhatatlan élet igenlő filmklasszikus is születhetett volna, de így csak egy csupa szív, de részleteiben hiányos családi mozi lett belőle. Azonban Stiller törekvése, miszerint megpróbálta magát rendezőként is komolyan vetetni mindenképpen dicséretre méltó és bizakodásra adhat okot a későbbiekben, hogy nem teljesen menthetetlen a fazon. https://www.youtube.com/watch?v=pHg-GOLQPis