Hirdetés

Évadkritika: Twin Peaks - 1-2. évad

|

Ebben a városban minden megtörténhet. És meg is történik.

Hirdetés

Valaki megölte Laura Palmert. Fiatal volt, gyönyörű. Ártatlan? Angyali teremtés? Igen. És nem. Twin Peaks városában mindenkit fűz valami kapcsolat az ifjú Laurához - kit szorosabb, kit gyengébb szálak, de senkit nem hagy hidegen, senki nem marad közömbös a halálát és személyét illetően. Laura Palmer halálában senki nem ártalmatlan, a gyilkos bárki lehet. 

Hirdetés

Dale Cooper, különleges ügynök nem is sejtette mibe keveredett, amikor először lépett be Twin Peaks-be. Nem is sejtette, hogy a sok gyönyörű fenyőfa árnyékában, a sok gyászoló tekintet mögött milyen bizarr sorsok és milyen szörnyű tettek rejteznek. Az idillinek tűnő, csendes kisváros egy csapásra felbolydul ennek a fiatal lánynak a halála miatt - a rút igazság felé vezető út pedig még rejtjelesebb, mint azt az ember, vagy akár a film főszereplői sejtenék. 

A David Lynch és Mark Frost által létrehozott sorozat egy csapásra felrázta azokat, akik azt hitték, mindent tudnak a televíziós sorozatokról, meg úgy egyáltalában a bűnügyi, whodunit históriákról. A recept látszatra teljesen egyszerű volt: végy egy gyilkosságot, egy kisvárost, megannyi potenciális elkövetőt, egy szokatlan attitűddel rendelkező FBI-ügynököt, egy becsületes seriffhelyettest. Mindezt fejeld meg - és igazából az igazán nagyszerű és a sorozat rendkívüliségében nagy szerepet játszó motívum itt jön - egy nagy adag természetfelettivel. 

Lynch a legnagyobb természetességgel injektálta bele a szériába (már a pilotba is, de a java még csak az után jött) saját mániáit, jókorát kockáztatva és végül jókorát nyerve önnön merészségén. De nem csak ő nyert, nyertünk mi is. Instant kultuszra tett szert a sorozat, amit sokban köszönhet annak, hogy a két évad igazi műfaji és tónusbeli olvasztótégely volt egyben. A hóbortos karakterek sokagása és azoknak magánéletbeli problémái, szerelmi ügyeik és már alapjában véve a nyomozós szál elég jó indokot biztosított arra, hogy a mezei szappanopera-rajongók rákapjanak. A jóformán epizódonként váltakozó rendezők (egy-két visszatérővel) az első rész által megadott hangvételt hűen követve szerethetően bugyuta és habókos komikus tónust váltják a már-már parodisztikus melodrámai elemek, időnként átitatva a természetfeletti horror elemeivel, ezzel kedvezve azoknak, akik az ínyencségekre vevők. Akik jól ismerik Lynch munkásságát, ezen az összhatáson meg se lepődnek, nála a különböző túlkapások, látszólag össze nem férő elemek (lásd a mesei áthallásokat és a groteszkül erőszakos elemeket a Veszett a világ-ban) otthonosan megvannak. Visszafelé beszélő törpe, óriás, furcsa vörös szoba és kávé-, valamint pitemánia - akad itt minden. 

Az majdhogynem vitathatatlan, hogy egészen a második évad feléig végighúzódó centrális sztoriszál, azaz Laura Palmer gyilkosa utáni nyomozás tartogatja a széria legerősebb momentumait (egészen az utolsó epizód pokoljárásáig, amely a televíziózás történetének egyik legerősebb 45 perce), ezekben az epizódokban tart össze leginkább a széria. Az epizódonkénti töltelékjelenetek és a több epizódon átívelő töltelékszálak csekélyebb számban jelennek meg - nem úgy, mint a másodikban, ami már csak terjedelme miatt is magában foglal egynéhány olyan történetszálat, amik nemhogy érdektelenek a maguk jogán, de igazából a nagy egészhez nem tesznek hozzá semmit. Lásd Nadine emlékezetkiesését és az őt illető szerelmi sztorit, de a Briggs őrnagy elrablása és az UFO-kutatás is inkább hatott erőltetettnek, semmint igazán ihletettnek. Ami azonban a legtöbbször működik a Lynch-től megszokott zakkant jellegen túl, az a horrorisztikus jelleg. A Twin Peaks bár nem tisztán műfaji sorozat, nem szűkölködik a félelemkeltő elemekben, amely elemek sokszor tényleg olyan hatást keltenek, mintha egy rossz rémálomba csöppentünk volna, amiből nem tudunk felébredni. Ehhez pedig nem kellett Lynch-nek sok: egy hosszú hajú, farmerkabátos fickó, aki szélesen vigyorog, megtette a hatását. Persze mitagadás, ahhoz hogy megijedjünk tőle, kellett az is, hogy kellőképpen felvezessék rejtelmes alakját - a sorozat ezt is sikerrel abszolválta. Azóta is ritkán találkozhatunk - nem csak a kis képernyőn, de a nagy vásznon is - olyan rémületes hatással bíró mumussal, mint amilyen Bob volt az azóta elhunyt Frank Silva alakításában.

A már említett humor, amely a sorozat másik fő jellegzetessége, részben verbális, részben képi, illetve helyzetkomikumra épül, de talán a legmegmosolyogtatóbb eleme a sorozatnak maga Cooper ügynök. Cooper ügynök egyfajta modern idők Sherlock Holmes-aként enyhén abszurd figura a maga szigorú munkamoráljával és az élet hétköznapi szépségeire történő gyermeki rácsodálkozásával. Karakterének hátterét illetően az írók - jó érzékkel - inkább a sejtetésekkel, utalgatásokkal játszanak: nem ismerjük meg a figura egész előéletét, csak bizonyos apró részleteket belőle, de éppen elég rejtély marad vele kapcsolatban ahhoz, hogy nézői fantáziánk beinduljon (az egyik legfontosabb ezzel kapcsolatban értelemszerűen az, hogy ki is az a Diane) és megpróbáljuk kitölteni magunk a lózungokat. Nyilván ebből fakadt az is, hogy később kiadták Dale Cooper teljes naplóját, illetve bejelentkezéseit írott formában, kielégítve az ez irányú igényeket. 

Mindeközben MacLachlan mellett akad még egy-két csodálatos színész, akiknek hála karakterük túlmutatott annál, amit éppen láttunk belőlük. A Ray Wise által megformált Leland Palmer karakterének a második évad feléig lefutott íve gyötrelmesen szívszaggató, de a színész zsenijének hála képes volt sajátos humorral is megtölteni a szerepet. Grace Zabriskie Sarah Palmerként rendkívül erős, Sherilynn Fenn a tűzről pattant, kalandvágyó és Cooper-rajongó Audrey Horne-ként pedig minden idők legszexibb cseresznyézését prezentálja, miközben a figura sebezhetőségét és jóindulatát is remekül átadja. Kenneth Welsh pedig, mint Cooper ügynök egykori társa modernkori Moriarty-ként kavarja fel az állóvizet Lynch-gonosztól elvárt habzó szájú őrülettel és kiszámíthatatlansággal felvértezve, emlékeztetve minket olykor a Kék bársony Frank Booth-jára. Még maga David Lynch is tiszteletét teszi Cooper főnökeként nem kevés komikus pillanatot okozva. És a fenébe is, minden színészről, minden karakterről lehetne írni több soron keresztül, de legyen elég még annyi: mindenkinek van legalább egy emlékezetes jelenete és így vagy úgy, de mindenki emlékezetes marad a néző számára. 

Mindezen összetevők (és még akkor Angelo Badalamenti zenéjéről szót nem ejtettünk) együttes erővel olyan hatással bírtak és bírnak még most is, mint nem sok más sorozat. Ha vannak is problémái (habár a szappanoperáknak kvázi paródiáját nyújtja az elején, később maga is full-szappanba megy át olykor), azok felett könnyű átsiklani. Egész egyszerűen túl addiktív ahhoz, hogy haragudni lehessen rá, túl szimpatikusak a karakterek ahhoz, hogy félbehagyjuk és Lynch szelleme - függetlenül attól, hogy ő csak néhány epizódot dirigált - mindvégig jelen van. Tagadhatatlanul az ő gyermeke minden apró és nagyobb furcsaságaival, szürrealizmusával, álomszerűségével, szokatlan és unortodox narratívájával együtt. Egyszerre különleges, hátborzongató, gyönyörű, sejtelmes és kiismerhetetlen sorozat ez, ami mindig tartogat meglepetéseket a nézőjének. Az az utolsó 45 perc pedig bár kvázi tökéletes zárlata volt ennek a két évadnak, rendesen arcul köpve a rajongói elvárásokat és amúgy bárminemű konvenciót, nyitottsága lévén lehetőséget biztosított arra, hogy folytatása következzék. Hosszú évek álmodozása után pedig most végre megtudjuk, mi történt a barlangban történtek után. Kicsit félünk a választól, de az Isten szerelmére, veszettül kíváncsiak vagyunk.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.