1979-ben Manhattanben bűncselekmény történik. Ezzel még nyilván nem mondunk semmi különöset, viszont a hatóságoknak nem teljesen áll össze a kép, hogy mi történhetett és hogyan történhetett, így az ügyre ráállítanak egy nyomozót (Amanda Seyfried), hallgassa ki a fő gyanúsítottat, Billy-t (Tom Holland). Ahogyan beszél vele, úgy sejlik fel előtte egy különleges ember arcképe és gyorsan rájön, hogy az eset sokkal komplikáltabb, mint azt elsőre sejthették.
A minisorozat egyik alkotója az az Akiva Goldsman, aki korábban egy némileg hasonló tematikát pedzegető filmmel már bizonyított (Egy csodálatos elme), úgyhogy nem teljesen alaptalan, ha sokan azt gondolták előzetesen: tökéletes kezekben van az alapanyag. Nos, messzemenő konzekvenciát még nehéz levonni az eddig látottakból, de annyit legalább elmondhatunk, hogy az eredmény érdekes és van benne potenciál.
A sorozat a Szép álmokat, Billy! című regény alapján készült (ezt Daniel Keyes írta és 1981-ben került kiadásra) és egy valóságban is megtörtént esetet dolgoz fel: mégpedig egy olyan férfiét, akinek esete új fejezetet nyitott a kriminalisztika történelmében. Ő volt az első olyan gyilkosságot elkövető személy, akit végül disszociatív személyiségzavarral diagnosztizáltak - és erre hivatkozva fel is mentettek. Billy Milligan itt, a The Crowded Roomban Danny Sullivan (mintegy jelezve, hogy nem feltétlen fogják a valóságot és a karakterisztikákat pontról pontra lekövetni), a színész aki megformálja pedig nem más, mint Tom Holland. Holland, aki a Pókember-filmekkel tette fel magát a mozgóképes térképre (vagy tették fel őt, ki hogyan nézi) mostanában több ízben is kokettált drámaibb szerepekkel, amelyekkel kitörni szándékozik a szuperhős-skatulyából. Jelen esetben sincs ez másként: Billy is egy hányattatott sorsú tinédzser, akinek kevés barátja van, a lányok kevésbé állnak vele szóba és úgy alapvetően nincs olyan klasszikusan menő megjelenése.
Az első három epizódban megismerjük őt és környezetét, amelybe beletartozik bevállalós és szabadszellemű lánybarátja, Ariana, egy szótlan és titokzatos férfi, Yitzhak, a fiú ellenséges mostohaapja, valamint gondoskodó, de tehetetlen édesanyja. Látjuk, amint Billy-t egyre inkább berántja egy másik világ, egy sokkal veszélyesebb, ámde a szabadság ígéretével igencsak csalogató életforma. Egyre inkább kacsintgat az illegális tevékenységek felé, mint például a kábítószerrel való üzérkedés, vagy pisztoly vásárlása kétes alaktól, közben pedig egy szenvedélyes kapcsolatba is bonyolódik egyik iskolatársával. Billy személyisége alapvetően szerény (nem veri nagy dobra azt sem, hogy rajzol, mégpedig igen jól), barátságos, egyesek mégis "freaknek", magyar fordításban "pszichónak" aposztrofálják őt, amivel mintha maga a sorozat is jelezné, hogy valami mégsincs rendben vele. Hogy mi az, ami nincs rendben vele, annak konkrét, kimondott feltárásával még vár a sorozat - kérdés, hogy meddig húzzák előttünk azt, ami alapvetően az elejtett utalásoknak és az igaz történetnek köszönhetően most is egyértelmű.
Az alkotók egyik célja az volt, hogy Billy szemszögéből nézzük a történéseket, valamint hogy szimpatizáljunk vele. Holland alakításában egy olyan fiút követhetünk, aki félszegségével, nyeszlett testalkatával majdnem teljesen kizárja, hogy rosszat feltételezzünk róla. A fiatal színész eddig, személyes véleményem szerint nem tudott a Pókember-filmeken kívül igazán érvényesülni (a Cherry-t ugyan nem láttam, de a kritikák többsége alapján arra is érvényes), itt viszont kevésbé éreztem azt, hogy az erőlködéstől leesik a képernyőről. Eszköztára lehet, hogy továbbra sem olyan széleskörű, de jobban a történet, a cselekmény szolgálatába állítja azt.
A rendezés tetszett, ötvözi a személyesebb hangvételt a nyersebb képsorokkal, viszont a feszültségkeltés többnyire még furán szétcsúszik. Amikor nem, akkor szépen vannak megoldva a dolgok, a harmadik rész éjszakai betörése/támadása számomra kiemelkedik. Három epizód alatt azonban nem igazán tudtam, hogy mit érezzek, mit kezdjek a karakterekkel. Végig érezni, hogy alapvetően megvezetik a nézőt (már ugye abból is lehet következtetni, ha jobban utánaolvas az ember a történetnek), erre pedig az eddig javarészt kihasználatlan Amanda Seyfried karaktere folyamatosan utalgat hol finoman, hol kevésbé finoman. Hiába szerettem volna nézőként, ha elhitetik velem, hogy minden úgy van, ahogy látom, hogy elaltatják a gyanúmat, ha egyszer tudom, hogy kilóg a lóláb és végig várom, hogy valaki megerősítse a teóriámat. Így az érzelmi része részemről kevésbé működik, dacára annak az említett személyes hangnemnek és a szubjektív nézőpontnak. Pedig igencsak fajsúlyos témák kerülnek a boncasztalra, szexuális zaklatás, nemi erőszak, családon belüli agresszió, elfojtott traumák tömkelege. Valahogy mégsem éreztem azt, hogy megtalálták a megfelelő helyüket a történeten belül, az érzelmek megfelelő skáláján.
Ettől függetlenül fiaskónak egyáltalán nem mondanám, a hátralévő hét epizód még bőven tartogathat meglepetéseket. A hetvenes évek miliője többnyire autentikusnak hat (szerencsére a zenehasználatot sem tolják túl, nincsenek a szokásos, untig koptatott dalválasztások), a színészek tehetséggel végzik a feladatukat (ha egyik-másik még nem is bontakozhatott ki igazán). Már csak a forgatókönyvnek és a rendezésnek kellene igazán megvetnie a lábát a talajban. Szurkolok neki, hogy sikerüljön.