Stephen King 2006-ban megjelent regényét sokan a pályamű egyik legjobbjának ítélik meg. A regény az alkotás lélekölő mivoltát pedzegeti meg és ugyanúgy mesél személyes traumákról, mint a legtöbb másik King-mű. A Lisey történetét Pablo Larrain chilei filmrendező (Ema; Jackie) adaptálta mozgóképre, mégpedig egy hét epizódból álló minisorozat formájában. Ennek az első két epizódját néztük most meg.
A Lisey története egy feleségről, Lisey-ről (Julianne Moore) szól, aki két év után is elhunyt férjét (Clive Owen) gyászolja és képtelen nyugodni annak a gondolatától, hogy a halál elragadta tőle partnerét. Nem könnyíti meg a dolgát, hogy a helyi egyetem docense nem hagyja békén, követeli rajta Scott Landon jegyzeteit és addig publikálatlan írásait, az pedig végképp frusztrálón hat, hogy egy láthatóan bomlott elméjű, az írót istenítő rajongó (Dane DeHaan) is ugyanezt szeretné tőle.
Az első két epizód alapján nem nevezhető egy könnyen emészthető és könnyedén felfejthető alkotásnak - ezt pedig egyszerre érzem előnyének és hátrányának is. Pablo Larrain, aki eddig sem a hagyományos értelemben vett történetmesélés oltárán áldozott filmjeiben, szuggesztív és enigmatikus képsorokkal (Darius Khondji operatőr zsenialitása megmutatkozik), valamint flashbackekkel megtarkított szerkezettel operál. Lassanként fejti fel Lisey és Scott furcsa kapcsolatát, hol a jelen gyászából merítve, hol pedig a múltban elmerengve, folyamatosan egy sajátos és nyomasztó hangvételt teremtve. Ahogyan pedig azt már megszokhattuk tőle, jó érzékkel ábrázolja a címszereplő személyes tragédiáját (Jackie és Ema után újra egy olyan nőről mesél, aki elvesztett valakit), miközben szépen lassan - behódolva King világának - belecsepegteti a sorok közé a misztikumot és a természetfeletti horrort.
Ez az aspektusa az alkotásnak eddig kellően rejtélyesnek hat és megannyi kérdést rejt magában, a sorozat minősége és a történetmesélés eredményessége pedig majd azon áll vagy bukik, hogy ezeket a kérdéseket, valamint rejtélyeket koherensen és izgalmasan válaszolja meg, mutatja be. Az első két epizódból azt sikerült leszűrnöm, hogy az esély bőven megvan arra, hogy végig érdekfeszítő legyen, viszont a cselekmény lassú mivolta néminemű aggodalomra is adhat okot. King-rajongók viszont vélhetően majd örömmel fedezik fel a már korábban megszokott elemeket: őrült rajongó, traumatizált gyermekkor, gyász feldolgozása, valamint az írói mibenlét elemzése.
Az biztos, hogy a potenciál ott van, Dane DeHaan pszichopatája kellőképpen ijesztőnek hat, az a bizonyos másik világ pedig mind gondolatiságában, mind pedig vizualitásában izgalmasnak ígérkezik. Még úgy is, hogy egy bizonyos jelenetnél inkább szemöldökráncolva néztem a képernyőt (amivel nem feltétlen az elégedettségemet szerettem volna kifejezni), szóval szurkolok azért, hogy majd a későbbi magyarázat hatására ne váljon az egész alkotás egy nagy katyvasszá. Ami a színészeket illeti, Julianne Moore a tőle megszokott magabiztossággal van jelen a vásznon, a testvérét megformáló Jennifer Jason Leigh esetében még várom, hogy igazán érdemi szerepe legyen a cselekményben, Clive Owen-t pedig úgy is jó látni, hogy amúgy karaktere eddig egy hatalmas kérdőjel.
Mindent összevetve eddig Larrain szép munkát végzett, egy-két problémája ellenére engem sikerült bevonzania az első percekben, vizualitása, weird és adekvátan nyomasztó atmoszférája pedig elérte, hogy akarjak maradni ebben a világban és kíváncsian várjam, mi sül ki mindebből. Szívből remélem, hogy a pozitív megítélés az elkövetkezendő epizódokban csak erősödni fog.