Earnest (Donald Glover) egy léhűtő. Igazi célkitűzések híján csak tengődik egyik napról a másikra, ezt a tulajdonságát pedig nem csak az élettársa elégeli meg, de még tulajdon szülei is gyorsan kitessékelik őt a szülői házból, miután egy kis szívességet kérve arra vetődik. Earnest az egyik teljesen átlagosnak induló napon ugyanis megtalálja célját, amikor egy az internetes közösségben vírusként terjedő, egyébként rettentő semmitmondó, de furcsamód fülbemászó rap-nóta előadójában felismeri saját unokatestvérét. Az agytekervények hát beindulnak, és rögtön rájön, miként szerezhetne egy kis mellékes keresetet a házhoz: menedzselni kéne drága füves kuzinjának zenei pályafutását.
Ez volna Donald Glover szériájának, az Atlantának a kiindulópontja. Húsz percet ad magának, hogy felvezesse történetét (a játékidőből fakadón már előre sejthetjük, Glover nem a nagyívűségre hajt), ez a húsz perc pedig egyelőre egy olyan sorozatot ígér, mely első blikkre rezzenéstelen arccal mondhatná magát a stoner-filmek örökösének. Kevésbé harsány, kevésbé infantilisebb változatban, mint mondjuk láthattuk azt Cheech és Chong kalandjaiban, de az alapvetés ugyanaz. Végy néhány lézengő figurát, akik jóformán egész napjukat a kanapén töltik videojátékozás közben, általában betépve. Rakj a szájukba néhány olyan szentenciát, amik aláhúzzák füves életmódjukat, és lehetőleg ezek a mondatok legyenek klasszikusan dzsanga-bölcseletek.
Megvan mindez? Oké. Természetesen nem szeretnék elijeszteni senki olyat, aki idegenkedne ettől a műfajtól - szíve joga - éppen ezért itt meg is állok és folytatom onnan, hogy van egy dal. Egy dal, aminek címe Paper Boi (ugyanez az előadó neve is), és ami nagyjából annyi intellektussal bír, mint egy toalet-ülőke. Vagy kevesebbel. A környékbeli fiúk-lányok azonban könnyen rákapnak az ízére, a videoklipjében bitchekkel és tengernyi money-val körülölelt Paper Boi pedig lassan kezdi megérezni a hírnév hátrányosságát - például, hogy kuzinja sok idő után épp most látogatja meg menedzselési ötletével. A családi szeretet mindenekelőtt, ugye. Na meg a pénz, az a nyamvadt pénz, ami végül is jól jön. Ahogy az is, hogy Earnest elintézi, lejátssza a dalt egy helyi rádióállomás, aminek következtében aztán tényleg mindenki ismerni fogja Paper Boi nevét. Végül is, miért is ne tehetnének egy próbát a sráccal? Többes szám, mert Paper Boi hűséges bajtársáról, Darius-ról sem szabad megfeledkeznünk, akinek ereiben a vér vélhetően gandzsafüstté vált az évek folyamán. Nem semmi lesz nézni ezt a három figurát, amint felbolygatják a zeneipart már pusztán a jelenlétükkel, és ahogy megpróbálnak(?) kitörni ebből a konstans semmittevésből, ami napjaikat jellemzi.
Donald Glover azért annál okosabb, hogy sorozatát egy húszperces, blődségekből álló epizódfüzérré alakítsa. A humor, mely jellemző már a pilotra, inkább finoman hülye, zsibbasztóan bárgyú, de sosem bántó vagy durva, ezzel egy időben pedig mintha egy olyan emberre lennénk bízva, aki mondani is akar valamit, de minimum, hogy nem éri majd be végül néhány jól eltalált füves poénnal. Az enyhén szürreálisabb elemek között (nutellás szendvics az éjjeli járaton, a Texas-kutya) valahol mintha megágyazná a terepet annak, hogy beszéljen magáról az atlantai környékről (érezzük, tudjuk: ismeri a közeget), a hírnévről, a kezdő, még-be-nem-futott-de-már-valamennyire-ismert zenészek nagyképűségéről. Na meg talán mindenekelőtt arról, hogy egy talaját vesztett, szülői házból kiebrudalt fiatal, szépreményű de léhűtő srác miként igyekszik megragadni annak a lehetőségét, hogy megtöltse pénztárcáját. Évad végére meglátjuk, mennyire nő be a feje lágya és hogy Paper Boi képes lesz-e megbirkózni a környéki rajongókkal. Addig is, csak győzzük kiverni a fejünkből azt a bizonyos dalt.
A sorozat a FOX műsorán pénteken, szombaton és vasárnap látható!