Rue (Zendaya) nincs teljesen jól. Miután egy kis híján halálos kimenetelű kábítószertúladagolást követően elvonóra került, megtehetné azt, hogy életét a helyes irányba terelje. Onnan kijutva azonban első útja a díleréhez vezet, mondván: esze ágában sincs tisztának maradni. Rue, aki egyben a sorozat narrátora is, nem rejteget előttünk nézők előtt semmilyen zsákbamacskát: tisztában van azzal, hogy az, amit csinál akár az életébe is kerülhet, mégis úgy érzi, nincs más választása, mint folyamatosan illuminált állapotban maradni. Ezzel a sorozat kreátora, egyben rendezője, Sam Levinson már rögtön az elején látszólag megtagadja tőlünk azt a drukkérzést, hogy majd hátha sikerül neki leszoknia, egyenes útra lépnie. Nincs szándék. És mivel szándék nincs, így remény sincsen túl sok arra, hogy a helyzet majd javulni fog.
Levinson iráni eredetű sorozat alapján készült szériájának főhősnője 2001 szeptember tizenegyedikén született, amikor is az ikertornyok romba dőlésével együtt Amerika lelki világa is szilánkosra roppant. Ezek közül a képletes szilánkok közül bújik elő maga Rue is (illetve egy egész generáció). Ordítva és zokogva, miközben a szülők nem bírják levenni a szemüket a televízió által sugárzott katasztrófa képeiről, mígnem a gyászt - ahogyan az a sorozatban is elhangzik - felváltja a zsibbadtság. Ez a zsibbadtság pedig kiváló táptalajt biztosít egy olyan nemzedéknek, amely sportot űz abból, hogy akarva-akaratlanul belefullassza magát a dekadenciába. Levinson legalábbis valami ilyesmit szeretne mondani, de az a rút igazság, hogy ha megnézzük Larry Clark 1995-ös Kölykök című moziját, akkor ott is hasonlót láthatunk. Mínusz ikertornyok romba dőlése. Clark-hoz hasonlóan Levinson is azt a nemlétező ifjúkori ártatlanságot, illetve az arról alkotott képünket rombolja le, olyan játszi könnyedséggel és nemtörődömséggel, ahogyan Godzilla gyalogol át egy fél városon. Tucatnyi fiatal főszereplőjén keresztül fedezi fel azt a burkot, amelyben ezek a "gyerekek" próbálnak megélni és ahogy próbálnak megfelelni egy illuzórikus énképnek. A szüzesség elvesztése például itt is központi kérdés, de igazán nem számít, hogy kivel és hogy néznek közben, illetve milyen megalázó helyzetből adódik az esemény: csak az számít, hogy meglegyen és aztán el tudjunk dicsekedni a barátainknak ezzel. Levinson szereplői tehát ugyanolyan szemérmetlenül dugnak, piálnak és kábóznak, mint Clark fiataljai és a holnap ugyanúgy nem számít, csak az, hogy a jelenben megtegyél mindent, ami pillanatnyi örömet okoz neked. Hogy másnap nyomorultul érzed magad, az már marginális.
A Kölykökkel való párhuzam kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy mennyire tud újat mondani az Eufória. A válasz az, hogy a kontextus okán képes erre, hiszen az említett 9/11-es háttér végett máris aktuálisnak hat, ahogyan ez a rohamtempóban felgyorsult világ is érdekes környezetet biztosít. A netes pornó hatásai a szexuális kultúrára, a közösségi oldalak, internetes társkeresés veszélyei mind helyet kaptak már a pilotban, ezek pedig olyan témák, amelyekkel nem lehet kellő mennyiségben foglalkozni. Ennek eredményeképpen egy igazi, huszonegyedik századra szabott tinédzserdrámával van dolgunk, amely minden finomkodás nélkül prezentálja saját, meglehetősen sötét világképét, amelyben az új generáció erkölcsi, morális iránytű híján botladozik saját végzete felé.
Ezek után azt hiszem nem igazán kell külön hangsúlyoznom, hogy az Eufória rendkívül nyomasztó szériának mutatja magát, így aki rehabilitálódni szeretne a Csernobil után, az rossz ajtón kopogtat. A Kölykökkel ellentétben ugyan itt a kvázi-naturalista képi világ helyett egy stilizáltabb dominál (sokszor a drogosok kábultságát visszaadni kívánó, elemeltebb stílust figyelhetünk meg), ez viszont mit sem von le abból, ahogyan ezt a világot és annak konfliktusait kezeli. Mindvégig igyekszik a realitás talaján megmaradni és olyan alapvető problémákra felhívni a figyelmet, mint férfi-nő egymáshoz való viszonyulása, szüleinktől való teljes elhidegülés (valamint hogy ennek ki is az igazi oka), illetve maga a szexualitás és annak mibenléte. Levinson magabiztos kézzel vezényli a jeleneteket, mindnek képes kölcsönözni egyfajta lüktetést, amely lüktetéstől nem elidegeníthető az, hogy a színészeit is ügyesen vezeti. Szerencsére néminemű empátia azért szorult belé, így szó sincs arról, hogy minden karaktert meg tudnánk fojtani egy kanál vízben (azért akad ilyen is). Ennek fényében hiába nevezi magát romlottnak a főszereplő Rue, mégis képesek vagyunk szimpátiát érezni irányába, amely nagyban köszönhető Zendaya jelenlétének is (és amely képes oldani a letaglózó jelenetek sorozatán). Zendaya, aki legutóbb már A Hihetetlen Pókember-ben belopta magát a szívünkbe, látszólag kevés eszközzel, de kifejező játékkal újfent bizonyíthatja, hogy bőven van benne kraft. Flegmaságával, autentikus érzetet keltő lazaságával és minden porcikájából sugárzó leszarom-attitűdjével egyből képes magára felhívni a figyelmet és nagyon gyorsan képes elérni azt, hogy bár az, amit tesz morálisan helytelen, mégis: megkedveljük őt és minden negatív előjelzés ellenére valamelyest csak reménykedünk abban, hogy megváltást nyer a sorozat végére (szóval Levinson annyira azért mégsem tagadja meg tőlünk azt a bizonyos érzést).
Az Eufória nyitányáról így elmondhatjuk, hogy mind vizuálisan, mind tematikailag erőteljes széria ígéretét hordozza magában, amely nem fél a tabutémáktól, sem pedig a neccesebb jelenetektől. Nem akkora polgárpukkasztás, mint amilyen a Kölykök volt, de egy-két gyomrost azért bevisz, miközben gondoskodik arról, hogy sodródjék bármilyen sötét vizekre, nézőként ne tudjál nem odanézni és egy-két karakterrel legalább egy kicsit együttérezni.
A sorozatot Te is nyomon követheted az HBO GO oldalán!