Az 1973-ban bemutatásra került Michael Crichton által írt és rendezett Feltámad a vadnyugat egy kiváló koncepciójú darab volt komolytalan kivitelezésben, amely a végére azért két dolgot csak adott nekünk: egy rezzenéstelen arcú, fenyegető jelenléttel bíró Yul Brynner-t, valamint a potenciált. Egy összetettebb, komolyabb hangnemű és kidolgozottabb film potenciálját. Csupán negyvenhárom évet kellett várnunk arra, hogy ez a potenciál végül kiteljesedjék, éppcsak film helyett televíziós széria formájában hozták el nekünk.
A pilot epizód alapján a Westworld tökéletesen megtestesíti mindazt, amit a Feltámad a vadnyugat-tól jogosan elvárhattunk volna. Ahelyett, hogy a felszínt kapargászná csupán és megpedzegetné a provokatívabbnak számító témákat, azokat elő is veszi és mélyen beléjük túr. Ahelyett, hogy megelégedne azzal, hogy a westernfilmek legprimitívebb kliséivel éljen (kocsmai verekedés, párbaj, bankrablás), szintén sokkal merészebben nyúl bele a tutiba és bár egy sejtetett nemi erőszak már nehezen számít a mai, olykor érzéketlennek bizonyuló néző számára sokkolónak, azért nagyon jól illusztrálja a sorozat által felvázolt, gazdag, unatkozó urak és hölgyek számára elérhető interaktív játékot és annak társadalomjellemző vonatkozásait.
Crichton, aki több ízben is érdeklődést mutatott már a technológia rohamos fejlődése iránt, a Westworld sztorijával nagyjából hasonló premisszával dolgozik, mint a Jurassic Park esetében. Adott néhány ember, akik Istent játszva, pusztán a bevétel és mások szórakoztatása kedvéért feltalál valami olyat, amit idő hiányában nem tudnak elégségesen letesztelni és amit alapvetően nem értenek teljesen. A Jurassic Park esetében a dinoszauruszok feltámasztása volt ez az ormótlan baklövés, a Westworld-ben az emberi tulajdonságokkal felruházott robotok azok, akik fejtörést okoznak a tervezőknek. Azt pedig mind tudhatjuk (ha máshonnét nem, hát a filmekből), hogy ha valaki egyszer a géplényekkel kezd el játszadozni, könnyűszerrel megégetheti magát játék közben.
Első blikkre a Jonathan Nolan és Lisa Joy Nolan által kreátorkodott széria egyszerre tűnik (értelemszerűen) továbbgondolásának az 1973-as filmnek és lamentálásnak az emberi létről, öntudatról és a technológia-ember visszás kapcsolatáról. Az elemeiben olykor az Ex Machina intellektusát és minőségét eszünkbe juttató sorozat izgalmasan építkezik - a pilot-ban éppen csak annyit tudunk meg erről a világról, amennyi szükségeltetik ahhoz, hogy tisztában legyünk a dolgok mikéntjével és hogyanjával, de éppen elég kérdőjelet tesz maga köré, amelynek köszönhetően még többet szeretnénk majd látni ebből a történetből, ebből a játékból. Nolanék az eredeti filmhez képest a mechanikus karakterekre helyezik a hangsúlyt és rögtön középpontba is helyeznek egy hölgyszereplőt (Evan Rachel Wood emberien gépies és egyben remek), akinek vélhetően a lassankénti öntudatra ébredése adja majd a széria fő narratív vonalát és akinek történetében az alkotók a női nem kiszolgáltatottságára is erősen reflektálhatnak (üdvös adalék, hiszen az eredeti film ezt még csak érinteni se érintette), ahogyan azt az Ex Machinában is tette Alex Garland.
Amely azonban minden kétséget kizáróan instant erős benyomást tesz a befogadóra az nem más, mint Ed Harris, akinek velejéig romlott, hidegvérű és ocsmány karaktere több mint valószínű, hogy sok meglepetést tartogat majd a továbbiakban. Harris félelmetes és nem pusztán azért amiket tesz az epizódban, de azért is, mert tudjuk: ember létére van tulajdonságai között ez a gépies, szinte már programozottnak tűnő kegyetlenség, szadizmus. Az ő képviseletében máris egy újabb dimenzióval gazdagodnak a látottak, amely dimenzió csak élvezetesebbé és izgalmasabbá teszi az élményt. Mire képes az ember akkor, ha bármit megtehet? Léteznek-e határok és ha igen, milyen messzire vannak azok? Tudjuk, hogy mindez csak játék (minden brutalitásával együtt), épp ezért egyes képsorok jó értelemben frusztrálóak és provokatívak - Harris pedig erre a provokációra az egyik legélesebb fegyverük az alkotóknak. Izgalmas lesz figyelni, milyen motivációt agyaltak ki számára az alkotók ahogy azt is izgalmas lesz figyelni, hogy Ed Harris milyen ocsmányságokat tartogat még a nézők számára.
Eközben a pilot relatíve kevesebb időt fordított arra (a filmmel ellenben), hogy bemutassa, miként duhajkodik a civil ember ebben a veszett világban egy-két sokatmondó jelenetet leszámítva, amelyek már szinte a Motel-filmek erőszaktevőit juttathatják eszünkbe. Már-már idegborzoló ez a látlelet az emberről és arról, miként vágyik arra, hogy primitív ösztöneit kiélhesse. Remélhetőleg erre a továbbiakban bővebben is kitér majd a széria - csak hogy még élesebb és keserűbb legyen a sorozatélményünk.
Nem kis fába vágta tehát a fejszéjét a Westworld alkotóbrigádja - ez a bő egy óra, amelyet láthattunk, több, mint ígéretes és mind kivitelezésében (semmi olcsóság, a szokásos minőségi produktum ránézésre is), mind tematikai felhozatalában igen nagyra teszi a lécet, de nem kizárt, hogy végül sikerül is megugrani a folytatásban. Feszes, de nem túl kapkodós tempóban mesél, karaktereinek megnyilvánulásaiban ott rejtezik az árnyaltság, amely a robotokat illetően trükkösnek hat, de működik a dolog. (És ha már árnyaltság, Hopkins például még mindig zseniális színész, aki arcának egyetlen rezdülésével többet ad bárki másnál.) A témákat okosan hozza fel és nem orrba dörgölősen, szépen beleintegrálva a cselekménybe fejtegeti őket. Igazi filozofikus kis sci-fi bombával van dolgunk, ami gondolkodóba ejt és elámít, ha pedig a folytatás is ilyen minőségben pompázik előttünk, akkor simán az év sorozatává is válhat a későbbiekben Nolanék produkciója.