J.J. Abramset okkal tartják csodagyereknek Hollywood újgenerációs rendezői között, pedig kezdetben nem sok bizodalmam volt a kis fickóban. Sorozatai, mint például az Alias vagy a Lost szép sikereket értek el (és nem csak a rajongók körében), első mozifilmes dirigálása azonban finoman fogalmazva is felemásra sikeredett. A Misson: Impossible III inkább volt Tom Cruise egotripje (mondjuk lényegesen kevésbé, mint a második rész), mintsem kiváló debütálás, de a sorozatokban is felbukkanó kézjegyek, mint például az ugráló idősíkok, vagy az elmaradhatatlan lens flare már itt is felütötték a fejüket.
Ezért is ért kellemes meglepetésként második mozifilmje, ami könnyedén lehelt új életet egy majdhogynem elfeledett, s szinte már csak a rajongóknak szóló franchise-ba, aminek második részét - a keményvonalas Trekkereket kivéve - a legtöbben szintén a pajzsukra emelték. Okkal.
A Star Trek szériát - nagy múltja, szerteágazó világai és idősíkjai ellenére - mindig is enyhe lefitymálás vette körül, elsősorban a Star Warson szocializálódott nézők részéről, és ők aztán vannak szép számmal. Pedig a sorozat és a filmek (még ha nem is egységes színvonalon), de a kalandos részek mellett filozófiai kérdéseket is feszegettek, valamint egy messzi-messzi galaxissal ellentétben sokkalta jobban kijátszották az űr sötétjének legvégső határában rejlő titkokat és az ebből fakadó morális kérdéseket. Ugyanakkor a mozifilmek nem nagyon tudtak kilépni a szériák árnyékából, és nem csak azért, mert azok (már túlkoros) tagjai olykor fiatalokat megszégyenítő kunsztokat hajtottak végre, ezzel is kisebb szakadékot teremtve a fiatal mozibajáró közönség között, hanem mert a sorozatok bélyege, az olykor gyenge díszletek, a nem feltétlenül acélos színészi játékkal együtt (a néha teljesen banális sztorikat meg sem említve) is nehezen szólítottak meg szélesebb réteget.
Abramsék azonban a 2009-es filmmel egy valóban szellemes, látványos, izgalmas filmet hoztak tető alá, ami a nagyobb célközönség érdekében a filozofálgató hangnemet parkoló pályára állította a pörgő tempó és akció érdekében (ekézik is emiatt a Trekkerek), pedig amit a kis szemüveges direktor és forgatókönyvírói (Alex Kurtzman, Roberto Orci - Transformers 1-2, A rejtély) csináltak az valóban zseniális. Nemcsak elmesélték a popkultúra részévé vált csillaghajó és legénységének egyesülését, hanem a széria visszatérő elemének számító alternatív idősíkot kihasználva újraindították a több, mint négy évtizedes szériát, mindezt úgy, hogy az eredeti sorozat történéseit sem tették semmissé annak egyik kultikus szereplőjének történetbe emelésével, ezzel pedig már meglévő karakterek és a köztük lévő viszonyrendszer újradefiniálására adtak lehetőséget.
A Sötétségben pedig abszolút él ezzel a lehetőséggel, de nem csak egyszerűen fejet hajtva, hanem kifordítva a jól ismert univerzumot is magából, elsősorban annak legmívesebb darabját, így nemcsak a mezei nézőt érik váratlan meglepetések, hanem a Csillagflotta teljes történelmét kívülről fújó rajongót is. Ebben pedig közrejátszott az Abramsre jellemző fifikás marketing is, ami a Vasember 3 után ismét félrevezette a gyanútlan mozibajárót. A cím is becsapós, ugyanis annak ellenére, hogy valóban szürkébb tónusú mind a látvány, mind a történet, az első rész könnyed bája sem veszett el.
Viszont a dráma és az első részből hiányolt filozofálgatás is működik, és mindkettő a karakterek szintjén. A figurák továbbra is hőstípusok, és ehhez mérten is viselkednek, ugyanakkor fiatalos, nem összeszokott csapatuk még mindig csiszolódik, ami úgy mélyíti a karaktereket, hogy azok közegükből nem mozdulnak el. Ebbe a közegbe pedig bekapcsolódik Benedict Cumberbatch antagonistája, akinek felbukkanásával - amellett, hogy a jó és rossz közti határvonal is elmosódik - hosszú idő után egy valamire való ellenlábast is szolgáltat a szériának, aki nemcsak hogy képes felnőni Ricardo Montalban etalonnak számító gonoszához, hanem helyenként túl is tesz rajta. Ehhez a többiek pedig remekül asszisztálnak: Chris Pine bizonyítja, hogy sokkal jobb Kirk, mint William Shatner, Zachary Quinto pedig, hogyha kell (a hegyes fülek és béna frizura ellenére) akcióhősnek sem utolsó. A többi karakter között még a több mint korrekt (de kisebb bakikat nem nélkülöző) forgatókönyv sem tud egyensúlyt teremteni, így McCoy doki most némileg a háttérbe szorult Scotty előnyére, de így is minden figurának megvan a maga kis pillanata.
Nagy szavak ezek, de J.J. Abramsnek sikerült megcsinálnia a Star Trek filmek Birodalom visszavágját - csakhogy a távoli csillagoknál maradjunk. A hardcore rajongók nehezményezhetik, hogy az űr végtelenjének felfedezése helyett a szereplők a galaxison keresztül kergetőznek egymással, de Abrams ezzel 2009-ben bebizonyította, hogy a szórakoztató blockbusterek fedélzetének hídján akkor ő volt a kapitány - aztán a korrekt Super 8 (2011) és Az ébredő Erő (2015) után jött a katasztrofális Skywalker kora (2019), és hatalmas csalódást okozott, de az már egy más történet.