Nagy robajjal került be a köztudatba a Legyőzhetetlen (angol címén Invincible) animációs sorozat még 2021 tavaszán, de nem is véletlenül. Akkortájt a képregényadaptációk még mindig a kasszasiker-listák élén jártak (annak ellenére, hogy a MCU filmek népszerűsége már akkor esni kezdett, de nem tudhattuk akkor, hogy egy tendenciát látunk).

Az Invincible képregényt még 2003-ban indította útjára Robert Kirkman, aki a The Walking Dead képregények írója is. Az Amazon a The Boys után az Invincible képregényt is feldolgozta, viszont nem élőszereplős formátumban, hanem animációs sorozatként (megjegyzem: hál' isten).

Míg a The Boys egy politikai és társadalmi szatíra, amiben a szuperhősök és a szuperhősbiznisz kortárs problémákat szimbolizálnak (ezért is érthetetlen, amikor a sokadik évadnál lepődik meg valaki, hogy a The Boys mélyen politikai), ellenben a Legyőzhetetlen koncepciója az, hogy mi lenne, ha komolyan vennénk egy ilyen szuperhősös világot? Fogjuk meg az összes szuperhőstoposzt, a karakterekre gyakorolt érzelmi hatást és a konfliktusok súlyát, rakjuk őket egy történetbe, legyenek valódi tétek, valódi dráma és valódi erőszak. Szóval… igen, ez nem az egész családnak, hanem egy felnőtteknek szánt sztori.

Az első évad felvezető, könnyed kalandos felépítése után a második évad sokkal inkább a karakterek érzelmi világára koncentrál és a szereplők többsége egy önreflektív ívet jár be. Meg is adja a hangulatot a felütés, ahogy montázsban láthatjuk, hogy Mark lehangoltan, mindentől menekülve teljesít átlagos szuperhősös feladatokat, miközben szól a Radioheadtől a Karma Police. Itt is érezzük a kontrasztot a szuperhősös klisékkel ellentétben, hogy az élet-halál harcok, illetve a belső krízist okozó konfliktusok olyan traumát hagynak a karakterekben, amiknek idő kell a feldolgozásukra. Talán egy egész évadnyi idő sem elég mindenre.

De emellett a Legyőzhetetlen minden erőszakossága és drámaisága ellenére egy könnyed és izgalmakkal teli sorozat, ami a humorát sem hagyja el, és simán elférnek benne olyan hősünkre váró küldetések, hogy Atlantiszba menjen diplomáciai útra, ahol feleségül kellene vennie a helyi halkirálynőt. Mindeközben a legfontosabb cselekményszál, a galaxisokon átívelő konfliktus is halad, de a helyi kisebb-nagyobb rosszfiúkkal is fel kell venni a harcot, illetve mindezek mellett olyan kérdéseken is rugózik a sorozat, hogy tényleg meg lehet-e tartani egy alteregó által a hétköznapi életet a hétköznapi emberek társaságában, vagy a nagy erő egyben nagy átok is, és csak illúzió, hogy szuperhősmunka mellett lehet gimnáziumba, egyetemre, munkahelyre járni?

Ez egy valamivel lassabb tempójú évad, több, a karakterek lelki világát tárgyaló dialógussal, de egy olyan első évad után, amit 2021-ben kaptunk, szükséges is volt egy ilyen szezon, ami rengeteg ponton meg is ágyaz a folytatásnak és reflektál az eddig történetekre. Az évad elfogyasztása nem volt olyan egyszerű, hiszen az első felét még '23 novemberében, míg a második felét idén márciusban kaptuk meg. Az egyik leghumorosabb szegmens pont ehhez kötődik, ahogy az alkotók fel is hívják rá a figyelmet a negyedik falat áttörve, hogy az animációs munkálatokhoz bizony sok idő kell. De én szívesen várok bármennyit, amíg ilyen minőségű a végeredmény.

Nem oszt olyan erős gyomrosokat a Legyőzhetetlen második évada, mint ahogy az első tette (főleg a lezáró epizódjával), de nem is baj, hiszen érződik, hogy ez a sorozat hosszú távra tervez és nem akar egy cselekményszálat sem elsietni. A második szezonban az akciók száma és intenzitása valamelyest csökkent, ehelyett a szereplőink többet foglalkoztak az érzéseikkel, a történet nagyobb figyelmet fordított a karakterek kapcsolataira, illetve sok jövőbeni konfliktusnak megágyazott.

A Legyőzhetetlen még mindig egy izgalmas, lebilincselő sorozat, ami még 2024-ben is tud annyi drámaiságot és feszültséget vinni a már szebb napokat is látott szuperhősös zsánerbe, hogy évekig tudnám nézni. Valószínűleg fogom is.