Úgy tűnik, hogy míg a klasszikus hollywoodi stúdiók és a Netflix a már éppen tomboló vagy éppen leágazóban lévő trendeket igyekeznek meglovagolni, az Amazon inkább ezen divatos témákkal szemben igyekszik magát meghatározni a saját gyártású sorozataival. A The Boys első és második évada elképesztően üdítően hatott a Marvel- és DC-képregények filmes adaptációinak sűrűjében, melyek szinte minden jól ismert szabályt és toposzt felrúgva állítottak görbe tükröt a műfajjal és a fogyasztói szokásokkal szemben, amit kritikusok és (egyszeri) nézők egyaránt pozitívan fogadtak.

Az Amazonnál a The Boys sikerei után már nem volt igazán nagy rizikó abban, hogy egy másik műfajromboló képregényszériát varázsoljanak a képernyőre az Invincible képében - ha valami kockázat volt is benne, az a klasszikus animációs feldolgozásban ki is merült. Ám az első évad tükrében ez a megközelítés is végül az Invincible malmára hajtotta a vizet, hiszen ahogy azt már a pilotnál is kiemeltük, a grafikai megvalósítások egyértelműen a 2000-es évek elejének DC-univerzumos animációs szériáit idézik meg, hogy aztán ezeknek tematikailag és végül vizuálisan is bemutassanak a középső ujjukkal.

Talán a pilot epizód volt a legneccesebb befogadói szempontból, hiszen a cselekmény 90%-áig az Invincible semmit sem mutatott abból, hogy mitől lenne másabb a századik animációs képregényadaptációnál. Ezen sorok írója is elgondolkodott azon nézés közben, hogy az amúgy is szűkös időmbe belefér-e egy ilyen megalkuvó, langyos vizeken evező széria. Aztán az utolsó pár perc felvillantotta, hogy miért is reklámozták az Invincible-t a The Walking Deadet is jegyző Robert Kirkman nevével, mivel páros lábbal rúgja fel a műfaj alapszabályait egy hihetetlenül véres és drámai összecsapással.

A popkultúra az elmúlt évtizedekben számos emlékezetes, ám egyben problematikus apa-fia viszonyt vonultatott fel, és az Invincible az első évad alapján jó úton halad afelé, hogy főhősét, Mark Graysont/Invincible-t (akit a The Walking Deadet is megjárt Steven Yeun szinkronizál), illetve felmenőjét, Nolan Graysont/Omni-Mant (akinek pedig a zseniális J.K. Simmons kölcsönzi a hangját) is egy lapon emlegethessünk majd ezekkel az ikonikus párosokkal. Omni-Man nem teljesen tiszta szándékairól már a pilot epizód végén lehull a lepel, de ahogy az egyre gyanakvó mellékszereplők, úgy a néző is sokáig arra gyanakszik, hogy egy rosszfiú manipulálása alá kerülhetett - hiszen a színtiszta jó karakterek másképp sosem fordulnának más jóakarók ellen, ezt ismerjük a mainstream feldolgozásokból. Ebből a megszokásból azonban nem kér az Invincible.

Nemcsak ezen a téren fordul teljesen szembe a klisés fordulatokkal és cselekményvezetéssel, hanem már a címadó főhős, Invincible (tükörfordításban Legyőzhetetlen/Sérthetetlen) is önmaga hősnevének paródiájává lesz. Ahogy Hughie Campbell a The Boysban, Mark sem egy klasszikus képregényhős, bár az Invincible esetében ki lenne kövezve az út ahhoz, hogy azzá válhasson. Ő a Föld legerősebb szuperhősének a fia, aki a tini évek hajrájára megörökli végre apja vérvonalának legendás hatalmát, ám ettől még nem fog egy csapásra mindent megoldani. Sőt, több csatát veszít el az első évadban, mint amennyit megnyer, és többségüknél bizony agyba-főbe verik főhősünket. A finálé brutális jeleneteinél is következetes marad a zöldfülű szuperhős imidzshez a sorozat, és hiába várnánk azt a Marveles és DC-élmények alapján, hogy végre kijön a lépés Marknak, vagy érkezik valami isteni közbeavatkozás, a készítők könyörtelenek maradnak mind a nézőkkel, mind a címadóval és a nyers, őszinte színvallás nyomán még a hallgatózó mellékszereplőkkel szemben is.

A 40 perces hosszúságú epizódok is felkavarják a tradicionális állóvizet, hiszen animáció esetében 20-25 perces játékidőre számítana a gyakorlott néző. Ám a nyolcrészes első évad így is gyorsan elröppen az izgalmas karakterek, a konvenciók felrúgása és nem mellesleg a komplex és hatalmas univerzum különös, de működőképes koktéljának köszönhetően. Az executive producerek, akik között Kirkman mellett Evan Goldberg és Seth Rogen is megtalálhatóak, nagyon ügyesen mozgatják a szálakat, hogy a cselekmény előre vitele és a rejtély kibontakoztatása mellett ezt az érezhetően óriási háttérvilágot is bemutassák - legalábbis apránként, mellyel egyben előre is vetítenek jövőbeli bonyodalmakat.

Mindamellett, hogy a Föld sorsa forog kockán, Mark és a többi tinédzser hős gondjairól sem feledkezik meg a sorozat, aminek kezelése viszont szintén az Invincible egyik erősségei közé sorolható. Spanyol vagy latin-amerikai produkcióknál rendre előfordul az a probléma, hogy a szappanoperás melodrámát valamiért érdekesebbnek igyekeznek bemutatni, mint a cselekmény fősodorját, teljesen elvéve a hangsúlyt az utóbbiról. Kirkmanék azonban a dráma ezen részét a karakterfejlődésnek szánják, miközben érintve vannak olyan klasszikus dilemmák, miszerint kinek is lehet felfedni a szuperhős mivoltot, és ez a bizalom-féltés kettősség hogyan képes megmételyezni kapcsolatokat.

Utolsó pozitívum gyanánt érdemes még kiemelni a fantasztikus szinkronstábot. Yeun és Simmons valóban többlettartammal töltik fel a karaktereiket az orgánumuk által, de Sandra Oh is remekel az anyuka, Debbie Grayson hangjaként. Ha pedig felütjük az Invincible profilját az IMDb-n, akkor olyan filmes és sorozatos színészek neveire bukkanhatunk, mint Walton Goggins, Zachary Quinto, Mark Hamill, Jon Hamm, Mahershala Ali és persze az executive produceri feladatokat is ellátó Rogen. Ez a lista pedig minden bizonnyal bővülni fog a következő évadokra, melynek főbb csapásirányait meg is alapozzák a záró képkockák - ezt viszont a címadó főhősünk az egykori Buffy, a vámpírok rémére jellemző tini nézőponttal és prioritással hessegeti el, miszerint számára most a suli elvégzése a legfőbb cél. Valóban, nem egyszerű a tini szuperhősök élete, akiknek még az iskolapadban is szuperálniuk kellene.