Az elmúlt évtizedben reneszánszukat élik az autósporttal kapcsolatos produkciók. A mostani filmünkhöz hasonló című Hajsza a győzelemért, Az aszfalt királyai vagy éppen a Netflixen látható Drive to Survive sokakat közelebb hozott ehhez a nehezen megérthető világhoz.
Merthogy valóban óriási kérdés, hogy miért kockáztatják emberek azért az életüket, hogy pár századdal hamarabb érjenek a célba, mint az ugyanebben a kategóriában induló többi pilóta. Mi a motiváció, mi hajtja őket, miért rivalizálnak ennyien és ennyi ideig?
A Verseny a győzelemért (ezúttal ne csak a magyar forgalmazót hibáztassuk, az eredeti cím, a Race for Glory sem fantáziadúsabb) a nagyon népszerű Forma 1-es versenyek helyett a hazánkban kevésbé ismert (az ínyencek által viszont nagyon kedvelt) rali világába kalauzol minket, s bemutatja, a Lancia és az Audi hogyan vívott egymással öldöklő küzdelmet a '80-as években, és hogy ez miként változtatta meg az egész sportágat.
Ebben a filmben a nemzeti sztereotípiáktól indulunk. Az Audi a német precizitás megtestesítőjeként négykerék-hajtással tör a világbajnoki címre, a Lanca viszont ragaszkodik a tradíciókhoz és a kétkerekes megoldáshoz. Az 1983-as világbajnokság mindent megmutatott ebből a párharcból, amit a rajongók látni szerettek volna. A szakértők úgy tartották, a Lancia nem tudja tovább tartani a lépést a német csúcstechnológiával, ám volt egy ember, akit nem érdekeltek az elvárások: Cesare Fiorio, az olaszok csapatfőnöke tudta, hogy megvan bennük a megfelelő lendület, és le tudják szerződtetni azokat a pilótákat, akik hozzásegíthetik őket a sikerhez. Ennélfogva negivágtak az 1983-as világbajnokságnak, ráadásul annak tudatában, hogy ha buknak, könnyen lehet, hogy az egész projektnek vége.
Aki látott bármit is a bevezetőben felsorolt filmek közül, könnyen belőheti a Verseny a győzelemért hangvételét. Itt is hangzatos monológokat hallhatunk a sport és a rivalizálás fontosságáról, önmagunk határainak kitolásáról és arról, milyen érzés, hogy ha úgy tudunk viszonyulni a szenvedélyünkhöz, hogy annak gyakorlása közben szó szerint megszűnik a külvilág.
Emellett persze a film fontos aspektusát képzik a versenyek, amelyek egyébként nem hagynak kivetnivalót maguk után. Stefano Mordini rendező és Luigi Martinucci operatőr remekül jelenítik meg a '83-as világbajnokság futamait, ízlésesen keverik az archív felvételeket és a fikciós jeleneteket, képesek érzékeltetni a rali kaotikusságát.
A névsort látva nem meglepő, hogy a színészekkel sincs probléma. Riccardo Scamarcio a megtestesült olaszság, a mindig zseniális Daniel Brühl pedig szokás szerint remekül veszi fel a gyanyúsan vigyorgó, kellemetlenkedő német sztereotípiáját. Kettejük párbeszédei pazarul működnek, egyértelműen a mozi legerősebb pontját képzik.
A Verseny a győzelemért pontosan az a film, amiben semmi sem rossz, mégis úgy állunk fel a moziban, hogy "ezt már láttuk". És ami nagyobb baj, jobban is láttuk már. Így idővel tétét veszti a film: aki ismeri a hasonló műfajú mozikat, pontosan tudja, mikor mi fog következni. Az üzenet pedig ismerős lehet például a néhány héttel ezelőtti Artúr, a király című filmből is. A főszereplőknek végül arra kell rádöbbenniük, hogy sokkal többet ér a kohézió és egymás segítése, mint az újbóli sikerek hajszolása. Amit viszont mindenképpen meg kell adni az alkotóknak, hogy az átlagnál szórakoztatóbban csinálnak viccet különböző nemzeti sztereotípiákból: idővel kiderül, hogy a németek sem annyira karót nyeltek, mint eddig gondoltuk, és az olaszok is tudnak rendszerben gondolkodni.
A Verseny a győzelemért elsősorban a sportág rajongóinak ad sokat, de bárki beülhet rá, aki egy kockázatmentes moziélményre vágyik. Az viszont biztos, hogy nem most született új klasszikus.
