Az aszfalt királyai - Kritika

|

Matt Damon és Christian Bale önfeledten aszfaltbetyárkodnak James Mangold új filmjében.

1966-ban járunk. Adott két férfi, az egyikük Carroll Shelby (Matt Damon), a másik Ken Miles (Christian Bale). Carroll autókat tervez, Ken versenyez és mindkettejük olyan pontra érkezett az életében, ahonnan már inkább feljebb kéne mászni és jó volna nem lejjebb csúszni. Kenre rászáll az adóhatóság, Carroll pedig egészségügyi problémái miatt örök életre sutba vághatja versenyzői ambícióit. Itt jön a képbe egy bizonyos Henry Ford (nem A Henry Ford, hanem csak a második, nem mellékesen Tracy Letts alakításában), akinek szintén nem áll túl jól a szénája: autói nem fogynak olyan jól, mint kellene, és ehhez még hozzájön Ferrari autóinak sikeressége, melyek mind minőségben, mind küllemben, mind pedig sebességben köröket vernek Ford gépjárműveire. Mindhárom férfinak össze kell kapnia magát, hogy életüket, karrierjüket pozitív irányba mozdítsák, erre pedig a legjobb alkalom a '66-os Le Mans-i 24 órás verseny, ahol ország-világ előtt bebizonyíthatják, hogy azokat a fránya olaszokat is el tudják páholni, ha arról van szó. Leegyszerűsítve a dolgokat, Az aszfalt királyai egy újabb történet arról, hogy a kisember felveszi a harcot a Nagyok ellen - dacolva az ellene szóló esélyekkel.

Hirdetés

Hogy ebből az amúgy - köztudottan - igaz történetből készült film milyen lett, azt leginkább egy jelenettel tudnám leírni, érzékeltetni. Az adott jelenetben Carroll elmegy az általa előzőleg megbántott Ken házához. Ken éppen hazaér a vásárlásból, karjaiban a papírzacskó. Megbánó hangnem, behízelgés, dacos tekintetek, majd egy jól irányzott orrbagyűrés következik Ken részéről, hogy aztán végül gyerekek módjára püföljék egymást a fűben. Mindeközben Ken felesége egy kertiszéken ülve, újságot olvasva figyeli őket, mint aki pontosan tudja, hogy teljesen mindegy, hogy gyűrik egymást, úgyse lesz itt semmi baj, csak a szokásos hepajkodás. Ahogy végeztek, megkínálja őket üdítővel, mintha mi sem történt volna. Azért is érzem kulcsfontosságúnak ezt a jelenetet a film milyensége, attitűdje szempontjából, mert kicsit az egész film alatt úgy éreztem magam, mint a feleség: kényelmesen ültem és tökéletesen tudatában voltam annak, hogy semmiféle komolyabb stresszhelyzet nem érhet a film alatt. Mitadisten: még jól is éreztem magam.

A fentieket persze ne értse úgy a Drága Olvasó, hogy ezt komolyabb problémaként rovom fel a filmnek, erről szó nincsen. Ami azt illeti, James Mangold egy profin, rutinnal levezényelt alkotást tett le az asztalra, amely annak ellenére is végig képes lekötni a nézőjét, hogy meghökkentően, riasztóan hosszú játékidővel (152 perc) rendelkezik. A végeredményt nézve ugyan nem feltétlenül indokolt ez a két és fél óra, hiszen ugyanezt a történetet könnyűszerrel el lehetett volna mesélni legalább fél óra mínusszal, mégis van a filmnek egy sodrása, aminek a magam részéről nehezen tudtam ellenállni.

Az aszfalt királyai jó tempóban és kellő lelkesedéssel (no pun intended) vezet be bennünket egy olyan világ kulisszái mögé, ahol mindenki autós szakzsargonban beszél és ahol élet-halál kérdésnek hat az, hogy hány perc alatt tudsz kellő sebességre felgyorsulni. Az pedig már nem csak a rendező, de a színészek, valamint a forgatókönyvírók (Jez Butterworth, James Mangold, John-Henry Butterworth, Jason Keller) érdeme is, hogy mindez a szakmázás egy abszolút laikus számára sem feltétlen válik szárazzá és unalmassá. A magam részéről például hiába érzem magamtól távolinak ezt a film által ábrázolt szubkultúrát, Mangoldéknak sikerült relatíve közel hozni és valamit átadni abból a mániákus elhivatottságból, amely ezeknek az embereknek a sajátja. Mert teljesen mindegy, hogy valaki ért az autókhoz vagy sem, azt a vak is láthatja, hogy Christian Bale például olyan önfeledten toprongyos, laza és olyan átélten hencegő farok ebben a filmben, hogy öröm nézni. Vagy hogy az örök barátját, Carroll-t alakító Matt Damon is érezhető élvezettel hozza azt a fickót, aki egyszerre enged teret haverja rebelliójának és igyekszik egészséges kompromisszumokat kötni az őket sasszemmel figyelő Ford-elnökséggel. Kölyökképpel, huncut szívóssággal rágja a rágóját, valamint nézi a stopperjét a film alatt és igazából ha a forgatókönyv nem is adott a karakterének túl sok hátteret (érezhetően Kenre lett kihegyezve a film), akkor is élvezet őt nézni. Csak úgy, mint Tracy Lettset Fordként, aki mindent megtett azért, hogy karakteréből kihozza a legtöbbet és ne csak (vagy ne állandóan) a számító, pénzorientált dolláremberként lássuk, hanem mögötte azt a férfit is, aki nem képes felérni nagyapjához.

Mangold filmje mulattatóan ábrázolja a konfliktusokat, a párbeszédek gördülékenyek, Marco Beltrami zenéje többnyire kellően dögös és karakteres, valamint úgy en bloc szívnek sincsen híján, hála azoknak a jeleneteknek, melyekben Ken a családjával tölti az idejét. A versenyjelenetek ügyesek és izgalmasak, a mellékszereplők is szerethetők (vagy épp hő szívvel utálhatók, köztes állapot ritka) és a humor a helyén van. Az aszfalt királyai azonban hiába szórakoztató, hiába lendületes, valaminek mégiscsak híján van. A film összességében a kelleténél kicsit súlytalanabbnak, könnyedebbnek hat, a konfliktusokban kevés az igazi húzóerő, ergo a dráma éppen csak addig tart, amíg a film véget nem ér. Komfortmozi ez, amelyben előre tudhatjuk, hogy minden helyrejön, és amelyben előszeretettel szurkolhatunk annak, hogy a hőseinknek keresztbe tevő ember majd jól megkapja a magáét és főhet kicsit a levében. Ennek fényében Josh Lucas kellő hévvel veti bele magát az ügyeletes szarkavaró szerepébe, miközben Joe Bernthal cinkosan/szimpatikusan feszít az öltönyben és Remo Girone nagy elánnal olaszkodik az elegánsan arrogáns Ferrari szerepében. Komfortmozi ez, amelyben jól magunkba szívhatjuk a vizuális benzingőzt, szurkolhatunk annak, hogy a kisemberek odavágjanak a lelketlen céges embereknek, eltölthetünk egy kis időt néhány elszánt férfiember között, nevethetünk, izgulhatunk és kicsit meghatódhatunk, de ennél sokkal többet nem ad. Profi munka, érződik a sok belefektetett meló és tehetség, jobb, mint a középszer, de még mindig nincs olyan jó, hogy igazán velünk (pontosabban: velem) maradjon. Másként fogalmazva, hiába megy tisztességes sebességgel, valahogy mégsem képes az élre törni és megnyerni a versenyt. Csak finoman, minden karcolástól mentesen begurul a célba.

Az aszfalt királyai

Kinek Ajánljuk
  • Matt Damon és Christian Bale rajongóinak.
  • Akik szeretik az autós filmeket.
  • Akik nem vágynak mély drámára.
Kinek Nem
  • Akik egy Rush-kaliberű filmet szerettek volna látni.
  • Akik nem szeretik, ha egy film nem vállal rizikót.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.