Ha kimaradt, mindenképpen olvassátok el a cikk első részét, kelleni fog a továbbiakhoz.
Senki sem menekülhetett tehát, és az eleve nehéz helyzetet tovább súlyosbította, hogy a Hays-Breen duó kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően civil szervezetek tucatjait uszíthatta a renitensekre. Ezek közül az 1934-ben alapított "Nemzeti Tisztességlégióként" futó, jellemzően katolikusok támogatta egylete volt a legveszélyesebb. Jelzésértékű, hogy John Timothy McNicholas érsek tömörülését még a páros is túlságosan radikálisnak találta, mivel annak tagjai az ő hajmeresztően maradi szabályaikat is irreálisan megengedőnek gondolták. Ezért, bár örömmel nyújtottak segítő kezet ha bojkottal kellett fenyegetni, saját, a hívők java által szentírásként kezelt listájukkal őrölték fel a megviselt ötletemberek idegeit.
Azonban a kezdeti sokk elmúltával a furfangos kreatívok kezdték feszegetni a rendszer határait, és ahogy az lenni szokott, gátlás nélkül kihasználták annak gyenge pontjait. A legfontosabb aduásznak az a felismerés bizonyult, hogy az önnön fontosságuktól eltelt ítészek slendriánul megfogalmazott tilalmaik rabjai. Vagyis, ha egy élelmes forgatókönyvíró vagy direktor kiskapura lelt az első olvasásra páratlanul szigorúnak tűnő paragrafusok között, akkor megütötte a lottóötöst. Mert ha az első tesztvetítésen letorkolták, csak felhívta a dühtől vörös fejű erénycsőszök figyelmét arra, hogy maximálisan figyelembe vette a javaslataikat. Mire azok százból kilencvenkilencszer visszavonultak konzultálni, és miután inkább nem kockáztatták technikailag semmire sem kötelező paktumokkal nyert hatalmukat, kénytelen-kelletlen belátták, hogy elvesztették az adott csatát.
A westernek és kosztümös alkotások szárnyalása is ennek a mentalitásnak a gyümölcse. Hiszen a közösséget lázba hozó bosszú kizárólag abban az esetben lehetett egy sztori alaphelyzete, ha az adott történelmi érában nem nyílt mód arra, hogy a hős bíróságon vegyen elégtételt haragosain. Míg a maga idejében megbukó, mára viszont klasszikusként ünnepelt 1955-ös az A vadász éjszakájára azért nem akarták ráütni az engedélyezési pecsétet, mivel abban Harry Powell tiszteletes követ el válogatott gaztetteket. Holott Davis Grubb regényének adaptációját nem véletlenül nyilvánította az Egyesült Államok kongresszusának könyvtára megőrzésre méltó, kulturálisan és esztétikailag jelentős közkincsnek. Charles Laughton briliáns képi megoldásain túl Robert Mitchum alakítása is lenyűgöző, mert a színész bámulatos átéléssel formálta meg a nőgyűlölő, és a megfelelő összegért gyermekgyilkosságtól sem visszariadó pszichopatát.
Ám ez fikarcnyit sem érdekelte a bürokratákat, és egyre-másra azt hajtogatták, hogy az Úr felkent szolgája nem ölhet vagyonos özvegyeket, vagy vadászhat tiszta lelkű ifjoncokra. Laughton így jobb híján kétségessé tette, hogy az eszelős valóban pap-e, és utalt rá, hogy nem több egy, a kereszttel takarózó, és a Szentírás szellemét semmibe vevő mániákusnál.
A kényszerbetegsége és fóbiái dacára kiváló üzleti érzékkel bíró Howard Hughes pedig 1943-ban egyenesen dróton rángatta az aktakukacokat. Amikor a 20th Century Fox illetékesei bejelentették, hogy kihátrálnak a botrányosnak ígérkező A törvényenkívüli bemutatása mögül, akcióba lendült. Utasítást adott az ügynökeinek arra, hogy hívjanak fel minél több befolyásos széplelket, és követeljék a Jane Russell csodás kebleivel csalogató film betiltását. Ezzel olyan hírverést csapott, hogy ugyan végül csupán három évnyi csúszással kezdődhetett meg a normális forgalmazás, mégis busás nyereséget zsebelhetett be.
Az is rengeteget nyomott a latba, hogy a korlátozások főleg a megastúdiók széles tömegekhez elérő, országosan terjesztett produkcióit érintették. A fillérekből tető alá hozott, B-listás vackok nagyon ritkán érték el a finomkodó adminisztrátorok ingerküszöbét. Ennek legékesebb példája Roger Corman karrierje. A Milliószemű szörnyhöz vagy az A rákszörnyek támadásához hasonló, pillesúlyú marhaságokra egyetlen komoly vállalkozás sem kapott volna engedélyt.
Nem is beszélve a sokat sejtető című Saga a viking nőkről és az ő a tengeri kígyóhoz tett útjukról, az A cápaöböl istennőiről vagy 2022-ben is meghökkentően pimasznak és provokatívnak számító projektjeiről. Az 1959-es Egy vödör vér hamisítatlan, fekete humorú szatíra egy tehetségtelen, szürke senkiháziról, akit totális dilettantizmusa ellenére felkap a felső tízezer, mivel bizarr szobrai izgalmas szenzációként hatnak. Csakhogy hamar kisül, hogy a groteszk kuriózumok agyaggal bevont tetemek. De a csúcs tagadhatatlanul az 1960-as Rémségek kicsiny boltja: ebben a reménytelenül szerelmes virágbolti eladó, Seymour eleinte a saját, majd mások vérével táplálja a hírnevét megalapozó, gyilkos hajlamú virágkülönlegességet.
Azaz az elszántak találhattak a bevett sablonokkal operáló kliségyűjteményeknél kevésbé tömjénszagú szórakozást is. Pláne, mert a jogi és társadalmi változások is aláásták a kódex sokáig kikezdhetetlen tekintélyét. Egyben elhintették a kétely magvait azt illetően, hogy megéri-e fenntartani a status quo-t. A rohamléptekkel terjedő televízió népszerűsége felért egy gyomorszájra mért ütéssel, és a korábban kimondva-kimondatlanul is Hays-éket támogató legfelsőbb bíróság háza táján is liberálisabb szelek kezdtek fújdogálni.
Az új éra első hírnökévé az 1948-as Egyesült Államok vs. Paramount Pictures ítélete lett, mivel ennek értelmében összeomlott az addig domináns mozi-modell. Ennek alapját az jelentette, hogy a stúdiók birtokolták a filmszínházakat - ergo megszűrhették a kínálatot, és riválisaik mellett a külföldi konkurenciát is padlóra küldhették. Ám a határozattal megszűnt az aranyélet: a negédesség rózsaszín szirupjától csöpögő, banális amerikai tucatblődlik hirtelen versenyre kellett, hogy keljenek a provokatív európai művekkel. A küzdelem kimenetelét könnyű kitalálni: a hétköznapok bánatait és örömeit a maguk kendőzetlenségében a publikum elé táró, pikáns-pajzán remekek milliókat babonáztak meg.
Az ellenőrök Breen vezetésével 1951-ben további szigorítással reagáltak a krízisre. Azonban az őt izzó hévvel gyűlölő specialistákban ekkora tudatosult, hogy a király meztelen, és ha egyszerre lázadnak fel, nem haraphatja át a torkukat. Ráadásul merészségüket nagyban fokozta, hogy 1952-ben sorsfordító mérföldkövéhez érkezett a szólásszabadságért folytatott harc. Mert a taláros testület felülbírálta azt az 1915-ös döntését, hogy a mozgóképekre nem vonatkozik az első alkotmánykiegészítés, és alapjaiban kérdőjelezte meg a tilalomgyűjtemény szükségességét. Elvégre, ha bárki kedvére kifejtheti a véleményét, mi haszna önként hurokba dugni a fejüket és tűrni a packázásokat?
Samuel Goldwyn nyilvánosan hangoztatni kezdte, hogy a rendszer minimum felülvizsgálatra szorul, és 1953-ban két romantikus bohóság is fennen hirdette, hogy a cenzoroknak leáldozott. Előbb Jane Russell parádézott fürdőruhában a The French Line-ban. Aztán Otto Preminger lázadt fel, és érte el, hogy az egy csinos lány elcsábítására tett kísérletek körül bonyolódó The Moon Is Blue megjelenhessen. A rohamosan romló egészségű Breen kapitulált, és 1954-ben leköszönt.
Ahogy az sem mellékes, hogy az antikommunista hisztéria anomáliái is elbizonytalanították az Egyesült Államok lakosait. Az eleinte az elnöki posztra is esélyes republikánus szenátor, Joseph McCarthy politikai ambíciói kiéléséért cserébe ártatlanokat is besározó, szégyentelen bestiaként szorult a partvonal szélére - hogy kicsivel később megtört, alkoholista roncsként lehelje ki a lelkét. De a szocializmust fennhangon pártoló, és feketelistára tett Dalton Trumbo különös históriája is igazolta, hogy a világ bonyolultabb annál, mint azt sokan hiszik. Az álneveken dolgozó férfi két Oscar-díjat is bezsebelt a forgatókönyveivel, és az A bátort vagy a részben a börtönben papírra vetett Római vakációt egy paranoid ex-SS-tiszt sem bélyegezhette bolsevik propagandának.
Vagyis Hays álma egyszerűen nem tartott lépést az idők szavával. Ebből adódóan a nőnek öltöző férfiak miatt problémásnak titulált, 1959-es Van, aki forrón szereti már a meggyengült szervezet vétójára fittyet hányva aratott osztatlan sikert. Innentől kezdve nem volt megállás. A két vállra fektetett szabálygyűjtemény 1968-ra egyszer és mindenkorra kimúlt. Ám emléke örök és keserű mementóként jelzi, hogy egy vaskalapos klikk akár évtizedekkel is visszavetheti a fejlődést, és vakvágányra terelheti a közízlést.