A 2011-es, azonos című brazil ifjúsági komédiát alapul vett Julie and the Phantoms szeptemberben került fel a Netflix kínálatába, méghozzá a High School Musical-es Kenny Ortega közreműködésével. A részvétele hallatán talán már azt sem nehéz belőni, milyen hangulatra, de mindenekelőtt milyen zenékre érdemes számítani a szériától, és persze azt sem, hogy annak ki a célközönsége. És bár a sorozat elsősorban tényleg a fiatalságot célozza meg - legalábbis a kedvükért vehettek bugyutábbra pár elemet -, mégis olyan jólesően könnyed, szórakoztató alkotás lett, amivel bárki tehet egy próbát, ha valami üde színfoltra vágyna a szolgáltatás felnőtteknek szóló sorozatai mellett.
A Julie and the Phantoms a címszereplő tinilányról, valamint egy feltörekvő fiúbandáról szól, és arról, hogyan változtatják meg egymás életét a zene hatására. Ez így eléggé klisésen hangozhat, nem igaz? Akkor pontosítom: a Julie and the Phantoms a címszereplő tinilányról szól, aki anyja halála után feladta a zene iránti rajongását, és ezért sorra bukja az iskolai lehetőségeit is; valamint egy feltörekvő, kilencvenes évekbeli fiúbandáról, akik a várva várt, mindent megváltoztató fellépésük előtt… nos, meghalnak. Ám amikor Julie, akinek a története már napjainkban veszi fel a fonalat, egy nap újra meghallgatja az egyik régi CD-t az anyja stúdiójában, hirtelen elé pottyan az említett együttes három tagja - szellemként.
Az a cseppet sem elhanyagolható részlet persze kimaradt az előbbi összegzésből, hogy a srácokat ugyan csak Julie látja szellemként, a zenéjüket viszont mindenki hallja. Az alapkoncepció nagyjából ennyi, innentől erre építkezik a kilenc, egyenként félórás epizód. Természetesen ifjúsági komédia lévén sokszor humorosra veszik a figurát, és mondanom sem kell, a legfőbb poénforrást ez a szellemesdi adja: mivel a fiúk gyakorlatilag nem léteznek a hétköznapokban, előszeretettel kommentálják a körülöttük zajló történéseket, na meg persze az is okoz derűs pillanatokat, amikor Julie próbál meg velük kommunikálni, egyre elmésebb megoldásokkal élve annak érdekében, hogy ne tűnjön komplett idiótának mások társaságában. Ami kellemes meglepetésként ért, hogy a hasonszőrű komédiákhoz képest a humorvonal nincs túltolva, legalábbis én nem éreztem, hogy bármikor átestünk volna a ló túloldalára - ami talán egyedül zavart, hogy a bandatagokat némiképp bugyutábbra vették a poén kedvéért.
A sorozatot viszont egyébként sem a vicceskedés adná el, sokkal inkább az érzelmi szál, és az epizódonként felcsendülő dalok. Nehéz elképzelni, hogy valaki ne hallgassa rongyosra az albumot a megtekintés után, hiszen - még ha zeneileg nem is a legjobbak - igen fülbemászók lettek a saját szerzemények. Ráadásul nem is a semmiből jövő feléneklésekre kell gondolni, mint egy High School Musical esetében (ahol nyilvánvalóan a koncepcióból fakad ez a megoldás), itt ugyanis organikusan illesztették be mindegyiket a történetbe. A főszereplő Madison Reyes borzasztóan tehetséges, nem véletlenül eshetett rá az alkotók választása a több száz meghallgatott fiatal közül, de az sem ront az összképen (sőt!), ha a fiúkkal közös zenélésre kerül sor. A szereplők között zeneileg és érzelmileg is erős a kémia, a srácok, illetve Julie a Fantomokkal közös jeleneteiből lehet érezni, mennyire szeretik a színészek egymást és a szerepeiket egyaránt.
Mint már említettem, gondolom részben a korosztályból is fakadóan a kelleténél kissé bugyutábbra vette a Fantomokat a sorozat, viszont annál inkább igyekezett árnyalni őket később, legalábbis a dobos Alexet és a frontember Luke-ot (Reggie végig megmaradt ugyanaz a lökött figura, de igazából hozzá passzolt is ez a csupaszív, kissé butácska személyiség). Alex egy később felbukkanó karakter hatására kapott pár plusz réteget, akinek a történetbeli nagyobb szerepét és funkcióját nem akarom ellőni, Luke esetében azonban egy személyes dráma jött elő, ami nagyon jól működött, a sorozat egyik legerősebb érzelmi tetőpontja is ehhez kapcsolódik, zeneileg is. Ez mutatja be, mennyire hatásos a Julie and the Phantoms érzelmi komponense, és abban sem utolsó, hogy megmelengesse a nézők szívét. Mert annak ellenére, hogy az egész sorozat gyerek, butus történetvezetéssel rendelkezik, cserébe hatalmas szíve van, és nagyon szépen bemutatja, hogyan változtathat meg a zene és a zene ereje akár életeket is.
Mindent egybevetve a Netflix zenés újdonsága teljesen rendben volt, nagyon jól eltalálták az arányokat, minden a helyén van benne a zenén át a közreműködőkig, és amibe bele tudnék kötni, az jó eséllyel a célközönségnél még kevésbé ütközne ki. A néhol butácska hangvétel adott esetben kizökkenthet, a szellemes megoldások pedig nyilván nem profik, de nem is az a lényege, az érzelmi szál és a dalok nagyszerűen kompenzálják ezeket a gyenge pontokat. A Julie and the Phantoms szórakoztató, humoros, lendületes, alapvetően egy nagyon kellemes darab, amire érdemes időt szánni, ha valaki egy kis könnyed, limonádé sorozatra vágyna a mostani kínálatában.
