Mi volt az, ami annyira vonzott Tar Sándor munkásságában illetve a Ház a térkép szélén című novellájában, amely hatására egy filmötletet kezdtél látni benne? Mikor kezdődött nálad ez az érdeklődés?
Tar Sándor nekünk a gimnáziumban egy példakép volt, egy ikonikus figura, hiszen Debrecenben Ő volt a Mi írónk. Akkoriban fedeztük fel magunknak a hetvenes-nyolcvanas években írt novelláit és annyira igaznak és közelinek éreztük azokat az írásokat, hogy közöttünk a Tar egy kisebbfajta sztárnak számított, legalábbis gimnazista körökben. Bizonyos novelláiban mi felismerni véltük a lakókörnyezetünkben élő bizonyos karaktereket. Nagyon igaznak éreztük az írásait és nagyon büszkék voltunk rá, pláne hogy egy idő után nem csak lokálisan ismerték őt, de országszerte elkezdték elismerni a munkásságát. Ezek miatt is többször megfordult a fejemben, hogy Tar-anyagokkal foglalkozzak filmes szinten. Nagyon filmszerű novellákat illetve regényeket írt. Bátran játszik a zsánerekkel, miközben ezer szállal kötődik a valósághoz. Onnan csipegeti föl a motívumokat, minden érzékével rá van tapadva az őt körülvevő világra és ez az embert nagyon meg tudja fogni. A Délibáb esetében egy trilógia volt az eredeti elképzelés és Tar még élt akkor, amikor először szóba került ez a projekt. A Délibáb a második darabja lett volna ennek a sorozatnak, az első a Te országod című novellából el is készült egy előtanulmány a Hajónapló című sorozat számára. A második darabja lett volna a Délibáb, a harmadik pedig a Csóka. Ez egy cigány novella, amely a nyolcvanas években íródott és gyönyörű szépnek tartom. Végtére túl sok olyan dolog történt, ami miatt lemondtam erről a tervemről, többek között az, hogy nem egy olyan film készült ebben a témában, ami jóformán kimerítette a dolgot. Ilyen volt Fliegauf Bence Csak a szél című filmje. A másik az, hogy annyira kimerített a Délibáb és a hosszú éveken át zajló előkészítési folyamata, hogy megcsömörlöttem és inkább más irányba haladnék.
Hány éves folyamat is volt ez?
Az első pályázatot 2009-ben adtuk be és akkor nyertük meg az első pénzt erre a filmre. Az alapötlet pedig 1996-ban jött, amikor egy szociográfiai kutatást csináltunk a főiskolán. Elmentünk a kelet-magyarország Alföld-régióba, ahol felfedeztünk egy tanyát, ami úgy működött mint egy modern kori rabszolga telep. Dokumentumfilmet szerettünk volna erről készíteni, de végül nem jött össze. Jegyzeteket készítettem, és a későbbiekben már játékfilm tervként került elő évről-évre, de sose láttam eléggé aktuálisnak ahhoz, hogy belevágjak. Aztán egyszercsak megíródott a Tar-novella, a levegőben is tapintható vált egyfajta közhangulat és úgy gondoltam, időszerű foglalkozni ezzel.
Mennyi változtatást eszközöltek a filmen a novellához képest?
A lényegen alapvetően nem sokat változtattunk, inkább csak a külsőségeken. Tar is már egy olyan alaphelyzetet rajzolt fel, ami nagyon hasonlít a western-alaphelyzetekre. Cseles, mert úgy néz ki mint egy szocio-novella, de közben a western alapelemeit használja fel. Adott egy magányos hős, aki korábbi bűne miatt menekülni kényszerül és a Hortobágyon köt ki, ahol elrejtik ideig-óráig. Rájön, hogy a hely, amiről azt gondolta, hogy biztonságos, egy rabszolgatelep. Ez a(z) (anti)hős aztán elindít egy erjedési folyamatot, amelynek következtében lázadás tör ki. Annyit tettem, hogy megváltoztattam kicsit a karakterek jellemét. Az idegen a western-filmekben mindig egy titokzatos, szótlan valaki. Felmerült a kérdés, hogy ez a Hortobágyon mit jelent. Mi az ami leginkább tájidegen? Ha egy fekete ember ott megjelenik, akkor az eléggé tájidegen. A lényeget tehát megtartottam, csupán eltoltam a dolgokat a végpontok felé.
Az alapanyag tehát adta magát a western-filmek formanyelvéhez.
Így van.
Tanulmányoztad valamennyire a filmre készülvén a zsáner egyes darabjait?
A mi generációnkba olyan szinten ivódott be a western, hogy nem igazán volt rá szükség. Természetesen megnéztem ritkábban látható darabokat, de jól ismerjük ezeket a toposzokat és nem az volt a cél, hogy én a western elemeket akkurátusan követve felsorakoztassam és kiforgassam őket. Csak annyira engedtem be, amennyire a történet igényli. Ez a történet ennyit engedett meg, többet nem. Fontosnak tartottam azt, hogy az a vízió, ami megvan, az maradjon meg eredetiben és maradjon önálló.
Mesélj picit a Hortobágyon való forgatásról. Milyenek voltak a körülmények, milyen volt ott forgatni?
Nehéz volt ott forgatni. Nem véletlenül híres a Hortobágy arról, hogy speciális a mikroklímája. Ezt megtapasztaltuk; minden máshogy volt, mint az ország többi részén. Ami az egész országra jellemző időjárás jelentés volt, az a Hortobágyon az ellenkezőjét jelentette. Ha az egész országban felhős az ég, ott süt a nap. A viharok is mások, teljesen speciális környezet. Ki voltunk szolgáltatva az időjárásnak, többször is evakuálni kellett a stábot, ha leesett az eső, akkor traktorral se tudtuk volna kivontatni az autókat a mocsárból. Többször volt vakriasztás: úgy láttuk jön a vihar, de végül mégse jött, viszont az aznapi forgatásnak lőttek, mert vissza már nem tudtál menni. A hőség is elviselhetetlen volt sokszor: voltak napok, amikor mintha az egész stáb félálomban lett volna, szanaszét égett mindenkinek az arca és minden lassított tempóban történt. Nem volt egyszerű. Az ember ilyenkor azt mondja, hogy soha többet ilyen körülmények között.
És hogy érzed: megérte a sok szenvedés?
Ha privát nézem a dolgot, akkor semmi nem éri meg. Semmilyen díj, gázsi, presztízs vagy siker nem kárpótol azért, amit az ember egy film készítésével elveszít. Idővel aztán az ember a körülményeket elfelejti és marad a film, olyankor az ember azt mondja: milyen jó hogy megcsináltuk, és hogy ezt csak mi csinálhattuk meg. Érzel egyfajta megnyugvást, hogy nem teljesen felesleges az, amit csinálsz.
Adaptációról van ugyan szó, de több motívum végighalad a filmen, ami az előző alkotásaidat is jellemezte. Mennyire érzed szerzői alkotásnak a Délibábot?
Annyira átalakítottam a Tar-novellát az üzeneteit és céljait leszámítva, annyira a saját világomra szabtam, hogy magaménak merem nevezni. Annak ellenére, hogy a kiindulópont nem általam írt történet mégis úgy érzem, hogy az enyém, abszolút szerzőinek érzem a végeredményt.
Az Isaach De Bankolé-val való együttműködésed hogy indult? Hogy jött egyáltalán szóba az Ő neve?
Jim Stark, a film társ-forgatókönyvírója lévén történt. 2007-2008 környékén találkoztunk és akkor került szóba először ez a projekt. Stark Jarmusch-filmeken dolgozott producerként és ismerte Isaach-ot. Miután több színészt megnéztünk és ilyen-olyan okokból kifolyólag nem tudtunk dűlőre jutni velük, bedobta Isaach-ot és megkérdezte elküldeném-e neki a forgatókönyvet. Elküldtük, tetszett neki a könyv, bár voltak kétségeink, hogy nem-e túl öreg a szerephez. Miután két napot eltöltöttem vele Harlemben, kiderült számomra, hogy nem hogy nem öreg, hanem elképesztően jó fizikai állapotban van. Ráadásul a saját privát személyisége is hasonlít a filmben látottakhoz. Tökéletesnek bizonyult egy western hős eljátszására. Azokat a bizonyos csendes szekvenciákat ő képes élettel megtölteni, mondhatni nyugalmi állapotban is érdekes.
Hogy bírta a forgatást Isaach?
Mindig nagyon felkészült és koncentrált volt. Néha türelmetlenebb volt, de ez mindenkivel előfordul ilyen helyzetekben.
Van szó arról, hogy esetleg újból együtt dolgozzatok?
Azt mondta nekem, hogy bármikor eljön újra és szívesen dolgozna velem újra együtt. Tetszett neki a film és érezte, hogy picit mi másként használtuk őt, mint az amerikai filmekben. Szokták hasonlítani a Délibábot Jarmusch Irányítás határai című filmjéhez, csak azzal a különbséggel, hogy ezt egy jobb produkciónak tartják és Isaach is jobb benne.
Mik a jövőbeli tervek?
Be kell fejeznünk egy filmet, amit Amerikában kezdtünk el forgatni. Ez a Dosztojevszkij Játékos című művéből készült modern kori adaptáció. Van egy másik film ami még folyamatban van, amiről azonban nem szeretnék beszélni mert nagyon friss a dolog és egyáltalán nem biztos, hogy el fog készülni.