Hirdetés

A 21. század legjobb kémfilmjei

|

A kémek, akik szeretnek minket, mi pedig őket. A modern kor új kihívások elé állította őket, de még mindig találni kiemelkedő darabokat.

Hirdetés

A kémfilmek sok szempontból a leghálátlanabb zsánerét képezik a filmművészetnek, ugyanis állandó elemük a relevancia, az aktuális jelenre való reflektálás. Így viszont nagyon nehéz időtállónak maradniuk, ha az aktuálpolitikához igazodnak. Jóformán olyannyira felgyorsult körülöttünk a világ és ezzel együtt az információáramlás, hogy a hagyományos kémkedés mibenléte is megkérdőjeleződik, és ezt a labdát nem restek a filmek sem leütni rendszeresen. Viszont pont ez a változékonyság a garancia arra, hogy a zsáner minél színesebb legyen napjainkban, arról nem is beszélve, hogy még a filmiparra általánosságban is kifejtették hatásukat. A Kingsman: Az Aranykör közelgő premierje kapcsán álljanak itt az elmúlt bő másfél évtized legjobb kémfilmjei.

Hirdetés

Kémjátszma (2001)

Kezdjük is a sort egy kissé alulértékelt, mégis számunkra kedves darabbal. Hogy miért is kedves? Már a rutinos öreg róka Robert Redford és az izgága újonc Brad Pitt mester-tanítvány viszonya miatt is megér Tony Scott filmje egy misét, pláne azért, hogy a kémek kedvelt városát, Berlint itt Budapest alakította (nem először eme lista történetében). A Redford alakította CIA-s veteránnak, Nathan Muirnak (Redford) pont a nyugdíjazása előtt kell kimenekítenie egykori protezsáltját, Tom Bishopot (Pitt) egy szorult helyzetből és ezért minden követ igyekszik megmozgatni, miközben felelevenedik konfliktusoktól sem mentes kapcsolatuk története.

Noha Brad Pitt ekkor már egyértelműen a világ egyik legnagyobb sztárja volt, ez mégis elsősorban Redford filmje, akinek a visszatérése a zsánerhez A keselyű három napja után önmagában örvendetes, hát még az, hogy a 24 órás periódust felölelő cselekmény alatt bebizonyítja, hogy miért is ő a legnagyobb a szakmájában. Minden értelemben.

A panamai szabó (2001)

Szintén egy kissé alul értékelt darab, az eme listán szintén visszatérő John le Carré tollából. Pierce Brosnan egy kicsit megpróbálta árnyalni akkori szépfiúsan laza, nőfaló és jóravaló James Bondját egy szépfiúsan laza, nőfaló, kapzsi rohadék kém szerepében. Még szerencse, hogy ott van a mindig megbízható és remek Geoffrey Rush a címszerepben. Andy Osnardot (Brosnan) ugyanis Panamába küldik, miután nem kis botrányt okozott hazájában és összeismerkedik a börtönből szabadult Harry-vel (Rush), aki a felső tízezer szabója, így sok mindent lát és sok mindent hall, éppen ezért sokat is mond. Csakhogy ezek jó része hazugság, ettől viszont még szerepelnek a kém jelentéseiben, amely viszont könnyen megváltoztathatja a történelem menetét.

le Carré történetei ugyan mindig szárazak kissé, viszont abszolút hitelesek - lévén maga is hírszerzőként dolgozott - és ettől is hátborzongató helyenként A panamai szabó. Hogy az emberi hazugság mennyire képes romba dönteni akár egész államokat is, nem csak egy ember életét. A legendás John Boorman (Excalibur) remekül ábrázolja az átjárást a társadalmi rétegek között, ahogy a beszervezést is, mely szerint sokszor a delikvens családja sem tud semmit. Utóbbiak között pedig megtalálhatjuk az egykori sikolykirálynőt (Jamie Lee Curtis most nem olyan ledéren könnyed, mint a Két tűz közöttben), és az ekkor még leendő varázslótanoncot is (Dannyel Radcliffe szinte fel sem tűnik), de Brendan Gleeson legalább annyira remek kis szerepében, mint Rush.  

A Bourne-trilógia (2002, 2004, 2007)

A modern kori kémfilmeket nem lehet megemlíteni Jason Bourne nélkül. Persze kicsit bajban lenne az ember, hogy melyiket is érdemes kiemelni az amnéziás ügynök hármasából - a közönség kedvenc a díjak, az értékelések és a bevétel szempontjából a harmadik - éppen ezért célszerű, ha egy történetnek fogjuk fel az egészet, a spin-offot, valamint a tavalyi "Best of..." válogatásra pedig jótékonyan legyintünk. A Doug Liman által megkezdett, majd Paul Greengrass által továbbvitt széria több szempontból is megreformálta a zsánert. Egyrészt azóta úton-útfélen a rángatózó kameramozgást majmolják mindenütt (még a nagy öreg James Bond is bepróbálkozott ezzel), általában ész nélkül, pedig a stíluson túl lényegesen többről szólnak ezek a filmek, másrészt a kém azóta nem a szuperhősökkel határos szuper ember, hanem egy sebezhető, érző lény

Nyilván a koncepció, miszerint a szuperügynök kutat a múltja darabkája után, ami éppenséggel aktuális CIA-s érdekekkel ütközik és mindenki a nyomában van éppen annyira visszatérő elem, mint Moby "Extreme Way" című slágere a stáblista alatt, de ez lényegesen többről szól. A trilógia egyfajta kritikája George Bush kormányzásának és ezzel együtt a hatalom jogosságának, miszerint valóban mindent felülírva Amerikának jogában áll-e csendőrt játszania világban, ezzel embereket megnyomorítva? Valahogy nem is csoda, hogy ezt a klasszikus paranoid hangulatot az Obama-éra alatt a folytatások már közel sem annyira találták el, arról nem is beszélve, hogy Robert Ludlum hősének történetét szépen lekerekítették a trilógia végére. Ettől viszont még felejthetetlenek, úgy ahogy vannak, részben pont azért, mert főhőse sebezhető, nem sérthetetlen szuperember, az akciók pedig úgy látványosak, hogy közben teljesen a realitás talaján maradnak, ezzel csak még inkább kézzelfoghatóvá válik minden.

München (2005)

Ha Steven Spielberg igaz történethez nyúl, az mindig eseményszámba megy, hiszen a köztudottan legendás mesélő sokkal érzékenyebb, emberibb oldala kerül előtérbe. Ugyan a müncheni olimpiát követő bosszú akció messze nem a rendező legjobbja, mégis a zsáner erős darabjai közé tartozik.

Ugyanis a 11 merénylő felkutatása és likvidálása mentén komoly morális problémákat feszeget a rendező: meddig mondható a bosszú jogosnak? Mennyi áldozható fel emberileg egy ilyen akcióért emberileg? Spielberg ügyesen bontogatja a tematizálást, ahol a moszad ügynök nem csúnya gonosz, a zsidó pedig nem tisztán jó, főhősei pedig nem rideg profik. Eric Bana ragyogó a kétkedő főhős szerepében, Ciarán Hinds, vagy az ekkor még csak leendő 007-es, Daniel Craig is. Spielberg emellett azt is sikeresen bizonyítja (sokadjára), hogy a feszültségkeltés nagymestere (a bombás jelenet), és Budapest remekül alakítja Münchent, Berlint, vagy épp Londont ezúttal is. 

Égető Bizonyíték (2008)

Evezzünk egy kicsit könnyedebb vizekre, méghozzá a Coen-tesókkal, akik igazi vérbő fekete komédiát varázsoltak a nézők szeme láttára, méghozzá igazi sztárparádéval megspékelve. Abból ugyanis nem sülhet ki semmi jó, ha egy alkohol problémái miatt kirúgott CIA alkalmazott (John Malkovich) megakarja írni a visszaemlékezéseit, de a dokumentumot tartalmazó CD két nem túl fineszes fitness edző, a plasztikai műtétre ácsingózó Linda (Francis McDormand) és málé kollégája, Chad (Brad Pitt) kezébe kerül, akik pénzt szimatolnak és zsarolni próbálnak. Azonban a dolgok irányítása teljesen kicsúszik a kezeik közül.

A Coen-fivérek humora és a zseniális szereplők azok elsősorban, amelyek ezt a szatirikus screwball comedyt kiemelik a tömegből. Nem ér fel a Fargohóz, viszont szellemiségében ez áll hozzá a legközelebb és a végén a CIA fejesek beszélgetései jól jellemzik a filmet: kívülről tiszta káosz, de a szereplők mentén haladva nagyon is van értelme az eseményeknek. Brad Pitt pedig valósággal lopja a showt az IQ-light edző szerepében.

Kettős játék (2009)

Ismét egy alulértékelt darab, ami talán kicsit közelebb van a romantikus heist mozi műfajához, mint a kémfilmekéhez, ennek ellenére azt gondolom, hogy nagyon is itt a helye, már csak a témája miatt is. Egy CIA tisztviselő (Julia Roberts) és egy MI6 ügynök (Clive Owen) otthagyja a kémelhárítás kötelékét, hogy az ipari kémkedés világában érvényesüljenek és két rivális cég hidegháborújába kapcsolódjanak be, akik között azon megy a verseny, hogy melyikük szabadalmaztat előbb egy csodaszert. Azonban emellett az egymás iránt érzett kapcsolatukat is titokban kell tartaniuk a világ előtt.

Tony Gilroy szépen megedződött a Bourne-filmek forgatókönyvírójaként (ezután a Jeremy Renneres epizódot is maga rendezte) és második rendezése egy meglepően jól összerakott darab. Sikeresen bebizonyítja, hogy az ipari kémkedés világa, hullák nélkül legalább lehet annyira feszült és izgalmas, mint egy hidegháborús kémthriller, emellett itt is érvényesül a "senki sem az, aminek látszik" elv, ahogy a bizalom kérdésköre is visszatérő elem, de a modern közeg, valamint Julia Roberts és Clive Owen kettőse, beleértve a rivalizáló Tom Wilkinson-Paul Giamatti duóval remek, akárcsak James Newton Howard laza score-ja. 

Suszter, Szabó, Baka, Kém (2011)

A rideg, távolságtartó thrillerek mintadarabja. John Le Carré regénytrilógiájának első darabjából már készült korábban is adaptáció, Alec Guinnesszel a főszerepben, de a brit hírszerzés falai között megbúvó és leleplezni kívánt vakond története mégis csak egy ekkora sztárgárdával az igazi. Nem is beszélve a budapesti nyitánnyal és a magyarul megszólaló Mark Stronggal és Colin Firth-szel.

A Suszter, szabó, baka, kém úgy tud feszült és végig hiteles maradni, hogy jobbára rideg, füstös irodabelsőkben beszélgetnek emberek, többnyire szenvtelenül, amely pont a nagy kirohanásairól, őrült karakterek megformálásairól elhíresült Gary Oldmannek megy a legjobban. Tomas Alfredson (Engedj be!) mozija igazi lassú víz partot mos kategória, amelyben ügyesen titokban tartja a leleplezés pillanatáig, hogy ki is az áruló, de az ékes bizonyítéka annak, hogy nem kellenek nagy robbanások és üldözések, vagy csontrepesztő bunyók a műfaji hallhatatlansághoz.

Az Argo-akció (2012)

Ben Affleck Oscar-díjas filmje szintén a megtörtént esetek sorát gazdagítja, amelyben a hírszerzés szövetkezik a filmiparral, hogy Iránból kiszabadítsák az ottmaradt kollégákat.

Amellett, hogy feszült kémmozinak sem utolsó (a reptéri ellenőrzésnél az ember torkában dobog a szíve) és bepillantást enged abba, hogy miképp is működött a CIA a 70-es években, igazi óda a filmgyártáshoz. Utóbbi nem kis részt a John Goodman-Alan Arkin párosnak köszönhetően, akiknek cinikus dumáik, anekdotáik a film legszórakoztatóbb jeleneteit eredményezik. Közben pedig arra is rávilágít, hogy olykor a két szakma nem is áll annyira távol egymástól.

Skyfall (2012)

Sokan most biztosan a Casino Royale-t hiányolják a listáról, de míg a Bond-franchise teljes rebootjának nyitódarabja egy letisztultabb akciómozi elsősorban, addig Sam Mendes jubileumi mozija visszavitte oda a 007-est, ahol az 1963-as Oroszországból szeretettel óta nem volt: a kémthrillerek világába. A kényszerű száműzetésből a kötelékbe visszatérő Bondnak (Daniel Craig) a saját alkalmasságát is meg kell kérdőjeleznie, akárcsak a lojalitását M-hez (Judi Dench), akit a múlt árnya és egyben Bond lehetséges jövőképe, Silva (Javier Bardem) vett célba.

Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor is azt mondanám, hogy ez a film egy csoda! Miért? Mert Mendes elegánsan beleemeli azokat a grandiózus elemeket, amelyek a szériára jellemzők (testi fogyatékkal és extremitásokkal rendelkező gonosz), ezeket mégis a realitás talaján tartja. Továbbá a múlt és a jelen csodálatos találkozása ez a mozi, nem csak, ahogy fordít egyet Q és Bond viszonyán, vagy ahová megérkezünk a zárójelenetben, hanem ahogy a cyberterrorizmust vegyíti a terepügynökök alkalmasságának kérdésével, valamint a szakma átláthatatlanságával és az új kor adta kihívásokkal. Angolosan elegáns.

Zero Dark Thirty - A Bin Laden hajsza (2012)

A jó hírszerző hangtalan, észrevétlen... és nemtelen. Kathryn Bigelow mozija a Bin Laden utáni hajtóvadászattal arra a bizonyíték, hogy ez a szakma sokszor egész embert kíván és teljesen mindegy, hogy mi van (vagy nincs) az ember lába között. És jelen esetben teljesen mindegy, hogy Jessica Chastain főhőséről, vagy magáról a rendezőnőről beszélünk. 

Persze, hogy a film így sikerült, abban nagyban közrejátszott az is, hogy időközben a valóságban is kiiktatták a terroristavezért, amelynek rekonstruálása kétségtelenül a film és az egész narratíva kicsúcsosodása. A téma hitelességében azonban Chastain és Bigelow mellet feltétlenül említést érdemel a korábban újságíróként tevékenykedő Mark Boal szkriptje. Mentes a pátosztól, a giccstől, mondhatni pont az eszköztelenség dicsőül meg, emellett nem rest megmutatni azt, mindenféle sallang nélkül, hogy az amerikaiak sem voltak restek bemocskolni a kezüket, ha célt akartak érni. Több ilyen szikár filmre lenne szükség, mert ez is bizonyítja, hogy Bigelow az egyik legtökösebb rendező jelenleg a filmiparban.

Az üldözött (2014)

John le Carré harmadszor és Philip Seymour Hoffman utoljára. Témája azóta pedig még inkább aktuálissá vált: egy csecsen muszlim illegális bevándorlóként érkezik Hamburgba, hogy édesapja nem éppen tisztességes módon megszerzett vagyonát megkaparintsa. Erre viszont a német és az amerikai titkosszolgálat is felfigyel, más-más okokból pedig megkezdődik a hajsza.

Anton Corbijn (Az Amerikai) hasonlóan Alfredson mozijához egy letisztult, rideg, lassan csordogáló mozit tett le az asztalra, amelynek nem minden mozzanatát értjük, amikor bekapcsolódunk az intrikákkal és politikai manőverekkel teleszőtt események láncolatába, a vége így is felér egy arculcsapással. Nem kis részt Philip Seymour Hoffman alakításának, akinek ezután még így is volt két Éhezők viadala mozija, amelyikből az egyiket már nem tudta befejezni, mégis az utolsó képsorok adnak egy plusz melankolikus felhangot annak, ahogy ez a színészzseni itt hagyta a világot. 

Kingsman - A Titkos szolgálat (2015)

Rút kiskacsa történet? Véres paródia? Tisztelgés a Bond-filmek előtt? Finoman metsző kritika a fogyasztói társadalomról és a túlnépesedésről? Van, aki szerint egyik sem, de inkább ezek mindegyike Matthew Vaughn szerelemgyereke, amiért otthagyta az X-Men: Az eljövendő múlt napjait és bátran kijelenthető, hogy mindenki így járt jól.

Például a rutinos Colin Firth, aki úgy lett 50 felett hiteles akciósztár, hogy a rá jellemző angol eleganciából sem veszített semmit. Vagy az újonc Taron Egerton, aki egyszerre gyermekien pimasz és férfias, ahogy próbál felnőni a feladathoz. Samuel Jackson is, aki úgy vicces paródiája a klasszikus Bond-gonoszoknak, hogy közben nagyon is fenyegető és aktuális témákat boncolgat. De mindenek előtt mi nézők, hogy egy ennyire őrült, mégis felettébb szerethető, szívvel lélekkel teli mozi kerekedett belőle. Éppen ezért is nagyon reméljük, hogy a most bemutatásra került folytatás legalább ennyire megveszekedett lesz, de ha lehet hinni az első véleményeknek, még ennél is őrültebb lesz, még nagyobb sztárgárdával. 

Mission: Impossible - Titkos Nemzet (2015)

Ha őszinték akarunk lenni, nem ez a legjobb Mission: Impossible rész a szériában, vagy ebben az évezredben, hiszen a Fantom Protokoll játékosan figurázza ki a széria sajátosságait. Akkor miért mégis Christopher McQuarrie eme "Best of..." válogatása került ide? Azon egyszerű okból, mert az első rész óta ez a leginkább kémthrilleres epizód.

McQuarrie-nél érezhetően nem az akciójelenetek dominálnak, hanem az azokban rejlő suspense. A Bécsi Operaházban zajlódó trükkös összecsapás, a szokásos lopási jelenet, vagy a londoni finálé mind visszavitték abba az irányba, ahol Ethan Hunt az 1996-os első rész óta nem tartózkodott. Ugyan annak színvonalát elérni most sem sikerült, lévén Cruise főhőse minden eddiginél érdektelenebb lett, Simon Pegg pedig már a kelleténél is jobban előtérbe került, Ving Rhames és főleg Jeremy Renner kárára, ellenben Rebecca Fergusonnal igazi aduászt nyertek maguknak. Nem csoda, hogy utóbbi is visszatér a folytatásban, ahogy McQuarrie is és remélhetőleg egy kiforrottabb alkotással lepik meg a rajongókat, amely már nem csak az elődökből tud megélni.

Kémek hídja (2015)

2015 egyértelműen a kémek éve volt, hiszen még a könnyedebb műfajban is képviselte magát  a zsáner A kémmel és Az U.N.C.L.E. emberével, de a szórakoztatáson túl pont a zsáner követelményeiben (feszültség, fordulatos sztori) nem jeleskedtek igazán. Spielberg viszont visszatért a zsánerhez, újfent egy igaz történettel, kedvenc színészével a főszerepben, a Coen-tesók forgatókönyve alapján. A hidegháború egyik legfontosabb kémcseréjét lebonyolító ügyvéd szerepében Tom Hanks éppen annyira szerethető, mint mindig, az Oscart végül bezsebelő Mark Rylance viszont lopja a showt.

Coenék szerepe, pontosabban stílusa a film sikerében kulcsfontosságú, ugyanis úgy sikerül humort csempészniük a történésekbe, hogy semmit sem veszít a téma a súlyából. A szócsaták mellett a hidegháborús éra ábrázolása a diplomáciai trükkökkel, a mindent látó és halló spionokkal Spielberghez méltóan első rangú, miközben finoman beemeli az emberek előítéletességét és az ideológiák közti különbözőségeket is, ami viszont nem akadályoz meg abban két embert, hogy tisztelje és becsülje egymást.

És most Ti jöttök! Az elmúlt közel két évtizedből mely alkotást, avagy alkotásokat tartjátok tartjátok a legjobbnak?

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.