Hőn szeretett Vezetőink! Arra gondoltunk a Puliwoodnál, hogy miután a tanárok is kaptak öt filmet házi feladatnak, Ti lesztek a következő szerencsés kiválasztottak, akiknek ezúttal görbe tükröt tartunk. Ne vegyétek tehát sértésnek, ha esetleg néhány filmben és karakterben magatokra vagy egymásra fogtok ismerni, hiszen tudvalevő, hogy az csak a puszta véletlen műve lehet. (A lista nem rangsor.)
Frost/Nixon (r. Ron Howard, 2008)
A Frost-Nixon történet élő bizonyíték arra, hogy a diskurzust, mint alapvetően konstruktív kommunikációs eszközt nem véletlen találták ki. Bár elsősorban Howard remekműve a politika mocskosságára és csúsztatásaira fókuszál, intő példa lehet az újságíróknak is, hiszen Frost maga testesíti meg a minőségi oknyomozást. Nélküle valószínűleg Nixon és korszakának számtalan gaztettét nem hozták volna nyilvánosságra, de persze az is igaz, hogy egy személynek nem tudható be minden, hanem a körülötte dolgozó stáb is komoly szerepet játszott. A Frost/Nixon dialógusok tömkelege, a szavak akciófilmje, ami rettentő erővel ránt be és itatja magát a nézővel. A kacifántosan megfogalmazott, alaposan becsomagolt mondandók mögött mindig ott lapul a kegyetlen igazság, amivel a legtöbb esetben nagyon kevesen vannak tisztában. A Frost/Nixon üzenet mindenki számára, hogy ez lehetne másképpen is.
V mint Vérbosszú (r. James McTeigue, 2005)
Ejnye, ez a csúnya agymosás! Alan Moore képregénye és James McTeigue adaptációja kísértetiesen emlékeztethet Orwell 1984-ére (vagy éppen a Guy Fawkes-sztorira), ám korántsem koppintásról van szó, hanem sokkal inkább vérfrissítésről. Az elnyomó, véleménydiktáló politikai rendszer hiúságából adódó kudarcot láthatjuk, ami ugyanakkor valójában nagyon sok ember győzelme. Valahol idealista, valahol pesszimista történet ez. Idealista, mert a filmmel ellentétben napjaink társadalma valamiért képtelen bármit is tenni egy közös cél érdekében, másrészt pesszimista, mert a jövő, amit már több évtizede megalkotott Moore - ha nem is egy az egyben - gyanúsan kezd hasonlítani napjainkra. Hm. Csak szólok.
Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (r. Stanley Kubrick, 1964)
Ritkán látni ekkora őrültek házát a politikusok között (na jó, mára egyre többször), mint amit a Dr. Strangelove bemutat. Elsőre úgy tűnhet, hogy Kubrick szatírája már a múlté, de akkor ebben az esetben arról van szó, hogy a kedves néző még nem látta a filmet. Minden kornak megvan a maga krízise és kihívása, ami politikai beavatkozást követel meg, és az már csak részletkérdés, hogy konkrétan mi is maga a gubanc. A '60-as években a hidegháború tombolt, így nem véletlen, hogy az adja az alaphangot, viszont egy kis kritikus gondolkodással könnyedén átültethetjük napjainkra is, hiszen valljuk be, egy valami sosem változik: a politika. Akik pedig a politikában részt vesznek 100 éve is hataloméhesek voltak és ma sem különböznek ebben. Kubrick lerántja a leplet a hatalom inkompetenciájáról, és végignézeti velünk azt, ahogy egy párhuzamos világban kezdetét veszi a bunkerháború.
Erőszakik (r. Martin McDonagh, 2008)
Ezek a fránya elvek és ideológiák valahogy mindig belekontárkodnak az ember nyugodalmas életébe! Ahogy Harry Waters (Ralph Fiennes), úgy a politikusaink is szeretnek időnként szembemenni az általuk felállított értékrendszerrel. Az eredetileg színházi rendezőként tevékenykedő McDonagh filmje talán a legburkoltabb felkiáltójel vezetőink számára (is), ugyanakkor legalább annyira fontos üzenetet hordoz magában, mint bármelyik alkotás a listából. Gyakran hallani azt az egyébként rendkívül releváns közmondást, hogy "bort iszik, vizet prédikál". Az Erőszakik Waters karakterén keresztül azonban egy olyan példát állít, aki képes volt szembenézni a saját hibájával (még, ha az egész egy félreértésen alapult), ami ráadásul a legnagyobb bűnt jelentette a számára. Sok rosszat el lehet róla mondani, például nem ismert megbocsátást, a megváltás létjogosultságát elutasította - egy valamit viszont nem szabad elvitatni tőle: önmagával soha nem hasonlott meg. Ha pedig mégis azt tette, tudjuk milyen árat "kellett" érte fizetnie.
Bob Roberts (r. Tim Robbins, 1992)
A szépen becsomagolt amerikai politika kulisszái mögé vezeti el a nézőt Tim Robbins áldokumentarista filmje, melyben a fiktív, konzervatív szenátor, Bob Roberts kampányának és hatalomra jutásának lehetünk szemtanúi. Elkeserítő (talán már nem kiábrándító, hiszen ebben a témában már régen nem vagyunk idealisták), hogy a populizmus mind a mai napig működik. Az emberek nem programpontokra, elképzelésekre és észérvekre várnak, hanem egy archetípusra. Egy vezéralakra, aki az ő zászlóaljukat vezeti, és emellett szépen mosolyog a kamerába. Robbins odapirít az elfajult, törzsekbe különült választóknak, de az álszent, önző politikai erő is megkapja a magáét. Az egész történet egyik legnagyobb tragédiája mégis az, hogy azt a kisembert, aki egyedül, a saját lábán megállva próbál teret hódítani az igazságnak, eltiporják. És ami még szomorúbb, hogy 2022-re a helyzet mit sem változott.