Mark Ruffalo sose volt az a látványos, nagy és mindenféle eszközt bevető színész. Sokszor csak kisebb mellékszerepben bukkant fel, ha pedig főszerepet kap, akkor is leginkább egy kedves, jószívű figura benyomását kelti. Jelenléte mindig közvetlennek hat és köznapinak, olyannak, aki akár az utcán is elsétálhat melletted.
Szerepvállalásai pedig azt mutatják, hogy szeret izgalmas, sajátos stílusú rendezőkkel együtt dolgozni (akik értik a feladatukat), valamint, hogy nem rest kiállni bizonyos ügyek mellett. Most, 55. születésnapja alkalmából összeszedtem öt filmet, amit szerintem érdemes látnotok tőle.
Az élet nélkülem (2003)
Itt Mark Ruffalo még kevésbé volt ismert színész, ez a filmje pedig szintén egy kevésbé ismertebb darab a filmográfiájából. Az élet nélkülem egy fiatal lányról szól (Sarah Polley, aki az utóbbi években inkább rendezői tehetségét "fitogtatja"), aki számára egy nap kiderül, hogy halálos beteg. Mielőtt azonban meghal, úgy dönt, hogy megcsinál néhány olyan dolgot, amit amúgy nem tett volna, magyarán: kiélvezi az ittlétet, amíg még megteheti. Ebbéli döntésének egyik kulcsfontosságú szerepe a Mark Ruffalo által megformált Lee, akivel szenvedélyes viszonyt kezd hősünk. Isabel Coixet filmje egy olyan kiindulópontot választ magának, amivel mindahányan tudunk valamennyire azonosulni, de teszi ezt mindenféle pátosz, giccs nélkül. Emberien, még ha mégoly fájdalmasan is. Ruffalo nem egy klasszikus nőcsábászt alakít, csak egy egyszerű fickót, akinek még rendes bútor sincsen a lakásában. Ha szeretnétek egy jólesőt sírni, mindenképp ajánlom nektek.
Szerelemre hangszerelve (2013)
John Carney második nagyjátékfilmje egy bájos darab, amiben Ruffalo egy éppen állástalan zenei producert alakít, aki magánéletileg, karriert illetően is teljesen szétcsúszott - jó indikátora ennek az, hogy a színész elegánsan, szimpatikusan hanyag fizimiskával tolja végig a filmet. Kócos haj, borosta, egy üveg sör kézügybe és már kész is a megfeneklett, cinikus tehetség tankönyvi példája. A Szerelemre hangszerelvében Keira Knightley a partnere, akivel a film szerint a lány dalszerzői ambíciójával együtt igyekeznek feltörni, mint a talajvíz. Két elveszett lélek története ez, akik egymásra találnak és együtt próbálnak valamit kezdeni félresiklott életükkel. Bájos darab, az a fajta, amit nagyon jó nézni és nagyon jó hallgatni, tele néhány csodaszép és csodaegyszerű jelenettel: mint például azzal, amelyben a Ruffalo által játszott Dan és Knightley Grettája együtt hallgatnak zenét a nyüzsgő városban, az embereket nézve. Feel-good film a javából.
Sötét vizeken (2019)
Todd Haynes tárgyalótermi drámája az a nyomasztás, gyomorszájon rúgás, amire szükségünk van ugyan, de sok feloldozást, megnyugtatást nem ad nekünk a stáblista legördültével. Hacsak nem nevezhetjük annak azt, hogy Mark Ruffalo ügyvédje egy olyan gerinces férfit formál meg, aki saját egészségét is rááldozza arra, hogy igazságot szolgáltasson sok-sok embernek. Ez pedig valahol mégis simogatja a lelkünket. A film egy évekig elhúzódó pert mutat be, amely egy vegyszerekkel foglalkozó cég szó szerint mérgező tevékenységeire próbálja ráirányítani a figyelmet. Aggasztó és félelmetes, hogy mindez megtörtént esetet dolgoz fel, amelynek utózöngéjét potenciálisan még mindig nyögheti az ember. A Sötét vizeken egy zord, de kiváló alakításokkal telített alkotás, mely azon túl, hogy rávilágít az egyértelműre (hogy sokszor Dávid simán szembeszegülhet Góliáttal némi eredménnyel), tűpontos rendezéssel is behúzza az embert a gödör mélyére. Plusz Mark Ruffalo pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja.
Spotlight: Egy nyomozás részletei (2015)
Itt is egy igaz történeten alapuló sztorit láthatunk formálódni (csak úgy, mint a Sötét vizekenben, valamint a Zodiákusban), épp csak itt az egyház gyerekmolesztálási ügyeivel foglalkoztak az alkotók (Tom McCarthy rendező felügyelete alatt). Igazi régi vágású újságíródráma, amiben hőseink a jó ügyért harcolnak és közelebb jutnak a fájdalmas igazsághoz minden egyes karakterleütéssel. Ruffalo itt olyan illusztris társaságban nyomoz és írja a cikkeket, mint Michael Keaton, Rachel McAdams, Liev Schreiber, valamint Stanley Tucci, az eredmény pedig egy feszült, témájában provokatív, jóvágású dráma. Amely után egyrészt nem nagyon tekintünk úgy az egyház tevékenységeire, megnyilvánulásira, mint azelőtt, másrészt kicsit nekünk is kedvünk támad klaviatúrát ragadni és küzdeni az igazságért.
Nyílt seb (2003)
Végezetül egy olyan filmet szeretnék figyelmetekbe ajánlani, ami több szempontból is kilóg a sorból. Erotikus thriller, amit Jane Campion rendezett (ergó: senki ne egy Elemi ösztön-jellegű művet várjon), a főszereplője Meg Ryan, aki ezzel a szerepvállalásával teljesen összezavarta a rajongóit és a kritikusokat (tekintve, hogy sokan csak könnyed romkomokban fogadták őt el), Mark Ruffalo pedig végre egy antipatikus figurát alakít. Maga a sztori kevésbé megkapó - egy tanárnő viszonyba kezd egy brutális gyilkosság ügyében nyomozó rendőrrel -, viszont maga a hangulat van annyira vaskos, a cselekményvezetés van annyira szokatlan és furcsa, hogy muszáj felhívnom rá a figyelmeteket. Az erotikus jeleneteket illetően meglepően merész, Ryan-t jó látni egy tőle szokatlan szerepben, Mark Ruffalo pedig a bajszával, a tetoválásával és az egész lényéből sugárzó piszkosságával, maszkulin agresszivitásával teljesen zavarbaejtő jelenség. Mint mondtam, filmként a szó klasszikus értelmében kevésbé meggyőző (a dialógusok néha bénán hatnak, thrillerhez képest pedig meglepően feszültségmentesnek hat), de ha egy érdekes filmet szeretnétek látni, amiben Ruffalót is szokatlan szerepben láthatjátok, mindenképp ajánlom.