Mary Shelley 1818-ban megjelent regénye mind a mai napig hatással van a filmkészítőkre: nem csupán olyan értelemben, hogy időről-időre újabb konkrét adaptációja születik (most éppen Guillermo Del Toro tervezi a sajátját Jacob Elordival a főszerepben), de maga az alapkoncepció is komoly ihletforrás. De hogy egy még közelebbi példát is említsek, Yorgos Lanthimos 11 Oscarra jelölt Szegény párák című filmje is könnyedén belesorolható ebbe a kategóriába - izgalmasan és egyedien értelmezte újra az írónő teremtéstörténetét.
A továbbiakban a most moziba került Lisa Frankenstein kapcsán szeretnék nektek öt olyan filmet bemutatni, amelyek direkt vagy indirekt módon merítettek inspirációt Shelley könyvéből - hol megjelenítve magát a klasszikus szörnyet, hol pedig csak koncepció szintjén újratálalva a sztorit. Öt olyan filmet, amit szerintem érdemes látni, ha érdekel benneteket a téma.
Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel (1948)
Charles Barton filmje azért is különleges darab, mert ez volt az a film, amely - hogy a mai fiatalok is értsék - kvázi Bosszúállók-módra összeboronálta a nagy, közismert és közkedvelt Universal-szörnyeket. Főszerepben a két csetlő-botló, egymást folyton verbális riposztokkal provokáló Abbottal és Costellóval (ők egyébként egy másik filmben a Múmiával is összetalálkoztak), akik egy titokzatos küldemény miatt keverednek hatalmas galibába. Ez a titokzatos küldemény pedig nem más, mint Frankenstein szörnye maga, valamint Drakula koporsója. Utóbbinak pedig nem más célja van, mint az, hogy a szörnyet ismételten visszahozza az élők világába és együtt igázzák le a népet. Vagy valami ilyesmi. Őszintén, maga a történet szinte lényegtelen, a fő itt úgyis az, hogy különböző humoros szituációkban láthassuk a klasszikus gonosztevőket - és hogy a két szerencsétlen főszereplő frászt kapjon tőlük. A film másik érdekessége, hogy Drakulát ugyanúgy Lugosi Béla alakítja, akiről kiderül, hogy kitűnő humorérzékkel rendelkezik (szimpatikus, hogy bevállalta ezt a bohóckodást), de például Lon Chaney is ugyanúgy felbukkan a filmben a Farkasember szerepében. Frankenstein szörnye ugyan dacára annak, hogy címszereplő, relatíve keveset szerepel, de jelenléte azért így is hathatóssá válik a film utolsó tíz percében. Igazi kis humorcsemege ez a film, minden szörnyrajongónak illik látnia.
Az ifjú Frankenstein (1974)
Mel Brooks filmje egyrészt az egyik legszebben fényképezett fekete-fehér komédia. Másrészt nagyon szellemesen, néha zsibbasztó, néha picit ódivatú, de akkor is szimpatikus humorral meséli újra Frankenstein történetét. Ezúttal Frankenstein unokáját követhetjük figyelemmel, amint néhai nagyapja hagyatékát próbálja gondozni - kezdetben kellő ellenszenvvel viseltetve iránta, majd rákapva a feltalálás, a tudomány adta siker ízére. A filmben nagyrészt az első két, James Whale által rendezett Frankenstein-mozi cselekményének főbb sarokpontjai köszönnek vissza: a csőcselék háborgása, a szörny ismerkedése a vak férfival, az élettárs kérdése és még lehetne sorolni. A humor, amint azt írtam, szellemes, sokszor fapofával előadott és jól irányzott, ebben pedig nagy segítségére vannak a filmnek az olyan csodás színészek, mint Gene Wilder (ő játssza az ifjabb Frankensteint), Marty Feldman (Igorként tűnik fel, aki mindig másik oldalán hordja a púpját), valamint Terri Garr (Ingaként vonzza magára folyamatosan a nézői tekintetet) és Peter Boyle. Utóbbi Frankenstein szörnyeként döcög egyik jelenetből a másiba, megtalálva ebben a bumfordi, sajnálatra méltó karakterben a komikumot. Plusz, ebből a filmből megtudhatjuk azt is, hogy egy tudással telített agyat mire lehet elcserélni úgy, hogy jól járjon az ember.
Frankenweenie - Ebcsont beforr (2012)
Tim Burton ezt a filmjét egy korábbi, 1984-es rövidfilmje alapján készítette el és újranézve könnyen mondható, hogy a rendező egyik legjobbja. Alapvetően nem tett mást, mint egybegyúrta gyerekkorának kedvenc szörnyeit, minden különcségét és a különcök felé mutatott empátiáját. Azzal a végcéllal, hogy Frankenstein történetét újraírja gyerekszereplőkkel. Stop-motion technikával, fekete-fehérben. Nem is vesződött azzal, hogy átnevezzen egyes karaktereket, a főszereplő fiút konkrétan úgy hívják, hogy Victor Frankenstein, épp csak nála Frankenstein egy kevésbé egocentrikus, nárcisztikus őrült, hanem egy introvertált, jó eszű, jó lelkű, antiszociális gyerek. Akinek legjobb barátja a kutyája - minekután pedig szegény eb baleset áldozatául esik, minden tudását összeszedi és villámokkal, illetve egyéb segédeszközökkel visszahozza az élők sorába. Burton filmje bizonyos pontokon átírja az alapsztorit, nem csinál szörnykaraktert a kutyából, ugyanolyan boldogan csaholó házikedvenc, mint előtte (csak éppen ha bekap egy legyet, az a nyakán lévő résen ki is repül), a fő konfliktus itt Frankenstein és osztálytársai között feszül. Utóbbiak ugyanis - miután kiderül a sikeres kísérlet - féltékenyek lesznek társuk sikerére és a közelgő tudományos versenyre készülve a legőrültebb ötletekkel állnak elő. Spoiler nélkül, a film végül csak átmegy egy csodálatosan lelkes, szörnyfilmekhez írt szerelmeslevélbe.
Re-Animator (1985)
Meglehet, említettük már az oldalunk hasábjain, hogy Stuart Gordon filmje nem csak a nyolcvanas évek egyik legjobb és legszórakoztatóbb horrorja, de mai szemmel nézve is iszonyatosan élvezetes munka. Filmünkben egy bizonyos Herbert Westet követhetünk nyomon, akinek az életről, valamint a halálról merőben más elképzelései vannak kollégáinál. Ő - saját kísérletei nyomán - szentül hiszi, hogy az agyat nem csupán pár másodpercre vagy percre lehet visszahozni, de huzamosabb időre is. Ennek bizonyításául pedig a végsőkig is képes elmenni. Például odáig, hogy lakótársa macskáját bedobja a fridzsiderbe, hogy majd később kísérletezzen rajta. Vagy odáig, hogy a hullaházban keres magának tesztalanyt, de ha kell, akkor egy felettesének a fejét is leszedi egy ásóval. Humorral, vérrel belsőségekkel bőszen operáló film ez, ami kevésbé próbál filozofálni azon, hogy milyen morálisan ingatag dolog Istent játszani. Inkább azon van, hogy mindenféle abszurd helyzettel, találó soundtrack segítségével elszórakoztassa a nézőjét. Plusz, a színészek is remekek, kiváltképp Jeffrey Combs, aki zseniálisan formálja meg a pökhendi, szociálisan érzéketlen, pöcsfej Westet. Senki nem töri úgy el a ceruzát, ahogy ő. És senki nem képes olyan drámai hatással mondani, hogy nem, nem ölte meg az illetőt. Ő pont, hogy életet adott neki.
Frankenstein játékai (2002)
Lucky McKee filmje kevésbé ismert és az előző példákhoz képest jóval szubverzívebb, szabadosabb feldolgozása a Frankenstein-koncepciónak. A Frankenstein játékai (az eredeti cím ennél jóval egyszerűbb és kevésbé hatásvadász: May) egy antiszociális lányról szól, aki próbál ugyan ismerkedni fiúkkal, barátkozni velük, de valahogy mindig rosszul sül el a dolog. Egy sráccal azonban úgy tűnik működne a kémia, a kudarc azonban itt is utoléri. A spoilerek elkerülése végett nem kívánnám tovább ismertetni a történetet, de annyit mindenképp leírok, hogy vesz egy-két merészebb fordulatot a cselekmény, ahol szükség lehet egy némileg erősebb gyomorra. Mindezen felül a Frankenstein játékai egy végtelenül szomorú, felkavaró, némi fekete humorral is operáló tanulmány a magányról, a kitaszítottságról. Arról, hogy vannak emberek, akiknek elképesztő nehézséggel jár barátokat szerezni, normális kapcsolatot kialakítani. És igen, néha saját magunknak kell megépíteni azokat a bizonyos barátokat. Kevésbé ismert filmről van szó, ezért is szeretném felhívni rá a figyelmet, úgyhogy akik vevők az egyedibb hangvételű, picit provokatívabb filmélményekre, azok könnyen megtalálhatják benne a számításaikat.