Az elmúlt hónapokban két olyan filmelőzetes is megjelent, amit rongyosra néztem. Az egyik a Furiosa volt, ami olyan szinten jól szerkesztett, a zenével remekül megtámogatott trailer, hogy napjában többször is megnézem, ha eszembe jut. (Várjatok, jövök mindjárt.) És ilyen a Lisa Frankenstein kedvcsinálója is, ami a semmiből jött és varázsolt el engem.
Amíg nem kaptuk meg a meghívót a Lisa Frankenstein premier előtti vetítésére, őszintén megvallom, én nem hallottam erről a filmről. Radar alatt repült, de amikor megnéztem az előzetesét, egyszerűen rögtön látni akartam. A trailer látványa csillagos ötös, akárcsak a zene alatta, és az egész ritmusa, humora annyira a helyén van, hogy azt mondtam akkor magamban, hogy ezek után nem létezik, hogy a Lisa Frankenstein egy rossz film legyen. Rossz filmből ugyanis nem lehet ilyen jó előzetest csinálni!
De, lehet.
Nem vagyok persze igazságos, mert a Lisa Frankenstein nem egy rossz film... bizonyos értelemben. Vannak ennél rosszabb, már-már nézhetetlen és érthetetlen filmek és ez nem az, viszont a Lisa Frankenstein egy kihagyott ziccer, és ez fáj a legjobban.
Meg volt benne a potenciál, hogy valami igazán elborult, mégis szórakoztató és tartalmas, a '80-as években játszódó tinifilmeket kiparodizáló, de zsánerfilm legyen, ami ráadásul így-úgy feldolgozza Mary Shelley klasszikusát, a Frankenstein-sztorit. Ehelyett sorozatosan kapufát rúg a film, és a próbálkozásokba, a folyamatos ígérgetésekbe, hogy majd a következő jelenet jobb és vicces lesz, pedig egy idő után el- és belefárad a néző. De kezdjük az elején.
A főszereplő egy Lisa nevű különc (gót?) lány, aki szereti a rémisztő irodalmat, a régi filmeket, emellett verseket ír a suliújságba és halálosan bele van zúgva a lap főszerkesztőjébe. Meg persze imád a temetőben lógni. Lisa azonban nemcsak a jóképű és intellektuális főszerkesztő srácba habarodott bele, hanem egy szoborba is, pontosabban síremlékbe, még pontosabban abba a srácba, akinek az emlékére a büsztöt állították... úgy évszázadokkal ezelőtt.
Itt ugrunk is egy nagyot, jön egy különleges, zöldes színben játszó vihar és egy villámcsapás, ami hogy-hogy nem, abba a sírba csap bele, ahol Lisa a napjait tölti. A hulla pedig felébred, és mintegy meghallva Lisa korábbi gondolatait, egyenesen a lány otthona felé veszi az irányt és így kezdődik kettejük különleges, mások számára végzetes kalandja. Lisa ráadásul vonzza a bajt: évekkel ezelőtt az édesanyját egy elmebeteg lebaltásgyilkolta, a sokk hatására pedig rövid időre megnémult, így kötött ki édesapja új feleségénél és féltestvérénél, ám míg utóbbi kedveli, előbbi ki nem állhatja őt.
A film azonban a mellékszereplőkre, és így a többi történetre nem sok időt fordít, csak felskicceli azokat, és persze érhető a vázlatosság, hiszen a szereplők többsége csak arra kell, hogy összeszedjék szegény szedett-vetett Frankensteinhez a testrészeket. Tőle egy kis fül, tőle egy kézfej, egy harmadik delikvenstől pedig egyenesen a családi ékszereket akasztották le, hogy feltűzhessék a sírból előmászott szépfiúra.
Mondjuk, hogy ez a mozgatórugója a filmnek, ez viszi előre a cselekményt, a testrészek utáni hajsza, de igazából ez se tűnik annyira központi, lényeges motívumnak, hiszen nem érezzük, hogy ha kimaradnának ezek a jelenetek, akkor veszítene a film. A legnagyobb figyelmet Lisa és a hulla (volt egyáltalán neve?) kapcsolata kapja, azt látjuk, hogy szépen lassan egymásba szeretnek, és fura módon nem az Lisa terve, hogy teljesen élővé varázsolja a "szörnyét", hanem hogy saját magát kinyírja, és így a "halálban" egyesüljenek.
A film történetét el lehetne mesélni, de a mondanivalót nem nagyon lehet megtalálni mögötte. Itt-ott felsejlik valami, de annyira halványan, hogy mire megértenénk már el is illant. Nem is lenne baj, hogy a Lisa Frankenstein nem akar komoly témákat boncolgatni, vagy nem állít görbe tükröt a társadalom elé, ha emellett vicces, abszurd módon szórakoztató lenne. Sajnos azonban csak nagyon ritkán tudja megnevettetni a nézőt, néhány poén ráadásul úgy besül, hogy meg tudja akasztani a film lendületét.
A film az íráson úszott el, mert érezhetően üres, és erre ráerősített, hogy szinte alig hangzott fel OST a filmben, csak pár retro sláger segített megtörni a szereplőket körbelengő csendet. A színészek kihozták a maximumot, de mivel a szörnyet játszó Cole Sprouse összesen két mondatot kapott, így egy idő után az állandó hümmögés elvesztette a poénfaktorát, Lisaként viszont üdítő volt Kathryn Newton játéka. Sok is múlott rajta, hiszen szinte one-woman show-t kellett nyomnia és meg is birkózott a feladattal. Kár, hogy nem volt mögötte egy még jobb, összeszedettebb forgatókönyv.
