A hazánkban e héten debütáló Utóhatás alcímre hallgató Mission: Impossible filmmel a széria immáron hatodik filmjét küldheti mozikba az indulása óta eltelt 22 év alatt. Egyszerre nosztalgikus és félelmetes belegondolni, hogy Tom Cruise 1996-ban lopta és futotta be magát mindenki szívébe - az akkor 34, ma már pedig 56 éves színésznek pedig azóta esze ágában sincs lelassítani. Az IMF kémeiből álló csapatot először sorozat formájában ismerhettük meg 30 évvel korábban, 1966-ban, majd később 1988-ban. Mindkét csapatot az első filmben is feltűnő Jim Phelps karaktere irányította részről részről és küldetésről küldetésre több, mint 200 epizódon át. Hollywood egyik ifjú színésztitánja pedig odáig volt a szériáért gyerekkora óta és egyre növekvő filmes befolyását latba vetve filmre vitte azt. Ahogy mondani szokták: a többi innen már történelem.
Mission: Impossible
Igen csak komoly fába vágta a fejszéjét az első mozifilm rendezője, a Carrie-t (1977), A sebhelyesarcút (1983) és az Aki legyőzte Al Caponét (1987) jegyző Brian De Palma. A végeredmény? Egy korszakalkotó, rendkívül feszes tempójú kém-thriller, mely végül napjaink egyik legsikeresebb és minőségben konzisztens franchise-ává nőtte ki magát.
A fordulatokkal teli történet egy zseniális nyitánnyal indít: az aktuális IMF csapat kijevi akciójának utolsó mozzanatait láthatjuk, a film pedig már az első képsorokban előrevetíti számunkra, mire is számíthatunk. Kamerák és teljes megfigyelés, beépített emberek hada és persze a később széria alapkellékévé váló maszkok is előkerülnek, hogy érezzük: semmi és senki sem az, aminek látszik. Ez a feszült, bizonytalansággal teli atmoszféra a film végéig kísér minket, amelyhez De Palma mesterien ért. A prágai akció kudarcba fulladása és a csapattagok elhullása a vészjósló aláfestő zenével és Cruise alakításával azonnal berántja a nézőt. Amikor azt hinnénk, hogy a történet végre kicsit lenyugszik, épp olyan felkészületlenül találjuk szembe magunkat a film alapkonfliktusával, mint Ethan a főnökével, Kittridge-dzsel. A második, direkt megfigyelésre kiküldött IMF csapat, Ethan és Kittridge egyre inkább elharapódzó párbeszéde és az akvárium felrobbantása a film egyik kiemelkedően megkomponált (na meg persze legdrágább és legveszélyesebb) jelenete.
A szemfényvesztés valamint a körömrágós és karfaszorítós pillanatok persze nem hagynak alább. Claire felbukkanásával elkezdünk építkezni a film tetőpontjáig, az ügynöklista elrablásáig a plafonról lógva. A film itt mutatja meg a thrilleren túl a "heist" jellegét is: az unalmasnak tűnhető expozíciót a Langley-i bázis biztonsági rendszerét illetően a film szórakoztatóan tálalja, ahogy oda-vissza vág a lopást tervező csapat és a "meg-nem-történt" események között. A már említett "nem hagy megnyugodni a film" effektus pedig az ikonikus kaszkadőrmutatvány ismét folytatódik az otthoni bázison a Krieger-rel vívott szó- és bűvészpárbajban. Ethan ismét villanthat nemcsak fizikai, hanem mentális hadviselés terén is. A film zárása pedig már csak hab a tortán a közel másfél órán keresztüli "suspense" építés után: Jim feltűnése a telefonfülkében ismét történetmesélési és vizuális megvalósítás terén is tanítandó példa. Itt is ugyanazt a technikát használja Palma, mint a korábbi akváriumos "Még nem látott engem nagyon idegesnek" párbeszédnél: rendkívül közeli kameraállásból veszi a karaktereket, miközben Ethan gondolatmenetét követhetjük az akváriumos termen vagy épp Jimmel szemben, visszaemlékezve a fatális estére és összerakva a kirakós minden darabkáját.
Érdekesség, hogy a sorozat szereplői és készítői rendkívül elégedetlenek voltak a film végi nagy csavart illetően. Az eredeti Jim Phelps-t alakító Peter Graves karakterének meggyalázásának tartották, hogy végül őt tették meg az IMF-es téglává és Ethan főellenségévé, aki elárulta egykori csapatát. Greg Morris, az egykori show egyik prominens alakja konkrétan kisétált a moziból a csavarnál, valamint maga Graves is kifejezte nem tetszését a döntést illetően. A film története szempontjából azonban egy kellőképp felépített, remekül lecsapódó fordulattal gazdagodhattunk. A vonatos üldözés méltó lezárása a filmnek, ahogy Ethan összehozza a szálakat és felülkerekedik Jimen mind elmei - a maszk és a szemüveg használata, valamint Claire leleplezése - mind fizikai síkon a helikopterről lógva.
Áradoztam a történetről és a remekül komponált képekről is. Ami ezeken felül mindenképp megérdemli a dicséretet, az a zene - és nemcsak a mindenki által ismert betétdalra gondolok. Az egész filmen át a nyomasztó, feszültséggel teli muzsika is alaposan közrejátszik abban, hogy a széria egyetlen igazi, ízig-vérig thrillerével indulhatott útjára. És persze ehhez kellett még egy fontos hozzávaló: Ethan Hunt, avagy Tom Cruise fiktív manifesztációja
Akár a már említett film eleji jeleneteknél, akár a Jób utáni nyomozás vagy az első Maxos találka során átjön Ethannek az a fajta profizmusa, mellyel Cruise egy életre megalapozta ezt a karaktert. Egy eszes bájgúnár, aki egyben a kellő fizikummal és atletikus képességekkel is alaposan megáldott titkos ügynök. Akinek az emocionális kitörései és kiegyensúlyozatlansága sokszor hátrányos helyzet felé sodorja nemcsak ebben, de a későbbi filmek során is.
Ez pedig - a titkos ügynök részt leszámítva, bár igazából már azon sem lepődnénk meg - egy az egyben Tom Cruise a való életben. Ahogy azt majd a soron következő írásainkban látni fogjátok, a széria gyakorlatilag követi Cruise aktuális élethelyzetét. Az első rész a fiatal, tehetséges és feltörekvő filmcsillag merész próbálkozásaként tudható be. Ez a franchise az ő gyermeke, és a későbbi részekben láthatjuk igazán, mennyire is ragaszkodik hozzá. Ehhez pedig kellett az, hogy az első résszel valami egészen kimagaslót alkosson.
A színészről ugyebár a magánéleti botrányai mellett köztudott, hogy minden kaszkadőrjelenetet saját maga végez a filmjeiben. Legyen szó a széria talán leghíresebb, plafonról lógó Langley-s jelenetéről vagy a Krieger helikopterét egy rágóval felrobbantásáról: mind Tom Cruise. Ez pedig később bizony csak egyre durvább lesz, többen nem is értik, hogy nem fogyott még el a mindent beleadó és totál zakkant színész szerencséje.
Mellette a szereplőgárda többi része igazából csak másodhegedűs lehet, ebben a filmben legalábbis biztosan. Az öreg Jon Voight persze egészen emlékezetes marad Phelps szerepében, illetve az se véletlen, hogy épp a karizmatikus Ving Rhames Luther-jét hozták vissza a folytatásokra, de a többiek - talán még Jean Reno kivételével - gyakorlatilag elszürkülnek Cruise mellett a vásznon. Egy tenyérbemászó és idegesítően maximalista karaktert nyújt, ám mégis épp sikerül ügyesen egyensúlyoznia, hogy megkedveljük és szurkoljunk neki a nevének tisztára mosásában és az igazi tégla leleplezésében.
A Mission: Impossible szériában gyakorlatilag nincs két ugyanolyan rész. Egy sokszínű, szórakoztató franchise, mely talán épp a legsötétebb és legkomolyabb darabjával kezdte meg ámokfutását, hogy aztán Tom Cruise még jó pár száz mérföldet lerohangászva szolgáltasson kb. 3 évente számunkra egy kiváló akció mozit. Ez több mint 20 éven át tényleg lehetetlen küldetésnek tűnhet (főleg a második rész után…), ám úgy néz ki, a színész és a széria a hatodik résszel is sikeresen teljesített. Persze mindenképp kellett a fentebb taglalt, már-már klasszikus első rész szilárd alapja, amelyre építeni lehetett.
Értékelés: 90%
Mission: Impossible II
Az ígéretes felütést sajnos a franchise leggyengébb darabja követte 2000-ben a hosszú hajú Cruise-zal. Az akkori korszak kritikusai tökéletesen fogalmaztak: "hagyd ott az agyad a mozi pénztárnál és jól fogsz szórakozni". Gyerekkorom óta "guilty pleasure" a második epizód, felnőtt fejjel látom csak igazán, hogy John Woo bizony nem sok észt és logikát vitt ebbe a filmbe. Noha a rendező persze nem erről híresült el és félreértés ne essék: az akció pazar, szórakoztató és látványos, valamint persze Tom is viszi keményen a hátán a filmet… de minden más borzasztóan félrement.
"Szóval ezek köré az akciójelenetek és helyszínek köré kellene egy történetet írni tesó", hangzott egykoron Woo-tól és Cruise-tól a mondás, ami túlzásnak tűnhet, de bizony így kezdődött a második rész építkezése. Tom ugyanis egyfajta kísérletezés gyanánt az akció zsáner a komolyabb, thrilleres vonal után a spektrum túloldalára ugrott az agyatlan lövöldözés és robbantgatás irányába. Ha végignézzük az összes MI filmet, látjuk is, hogy a 2. rész bizony elképesztő mód kitűnik a többi film közül - és nem a jó értelemben.
A sztori már az alapjaiban elvérzik a gonoszok oldalán: ha egy halálos vírus világszinten terjedni kezdene és egy gyógyszergyártó cég rendelkezne a gyógymóddal, akkor miért hiszik, hogy nem kerülne sor egy hatalmasabb, állami beavatkozásra? Eleve az egész Kiméra-Bellerofón vonal annyira bagatell és ostoba, minden egyes, ezt a vonalat kifejtő jelenetet rossz nézni. Ráadásul a párbeszédek is borzalmasak, némelyiknek konkrétan semmi értelme nincs az adott szövegkörnyezetben. Ami annyira nem szerencsés, ha a filmedben gyakorlatilag 1-1.5 órán keresztül szó szerint nincs akció. Komolyan, a Nyah-Ethan autós üldözés után a film gyakorlatilag leül egy órácskára akció terén és csak a tömény expozíciót kapjuk úgy, hogy közben a falat kaparjuk a megannyi klisétől.
Apropó Nyah… tehetség kell ennyire elvesztegetni egy alapvetően remekül felvezetett női karaktert. A gyönyörű mestertolvaj ugyanis a bemutatkozó képsorai után egyetlen egyszer (a lóversenynél egy boríték ellopása erejéig, juhú) használja a képességeit. Anthony Hopkins jelenete mai szemmel nézve egyenesen bicskanyitogató, ahogy Nyah-ról beszél Ethannek. A mestertolvaj ugyanis csak annyira kell innentől, hogy lefeküdjön az antagonistát megtestesítő Sean Ambrose-zal. Miután persze első látásra azonnal örök szerelmet fogadtak Ethannel és szó szerint pár óra alatt "kialakult némi érzelmi vonzalom nemcsak testi". Hát ő…
Szóval Thandie Newton karakterét roppantul sajnálom, kár érte, megannyi potenciál rejlett pedig benne. A Dougray Scott alakította Sean gonosza egyébként egészen tűrhető, bár olykor rendkívül túljátssza a szerepét. A két, leginkább az első részt idéző jelenet azonban kettejükhöz köthető Cruise-zal. Egyrészt a laborba betörést ismét csak a korábbiakhoz hasonlóan mutatják be, ahogy Ambrose a legnagyobb megvetéssel elmeséli, hogy Hunt milyen akrobatikus hülyeséggel fogja végrehajtani a feladatot - amit közben nézőként végig is követhetünk élőben. A másik pedig természetesen Hugh szerencsétlen halála, akire Ethan ráadta saját arcát - ahogy az igazi Ethan lassított futásánál beindul az MI betétdal minden pénzt és galambot megér. Ahogyan a finálé motoros üldözése és homokos tengerparti verekedése a két főszereplő között, ahol Cruise konkrétan szó szerint farkasszemet néz egy kés pengéjével kb. fél centiről. A két kém alapjaiban eltérő hozzáállása és eszközkészlete pazarul bemutatásra kerül egyébként a film során. Ambrose odadobott sora Ethanhez, mennyire nehezére is esett magára aggatni azt a bárgyú vigyort, zseniális. Ambrose többször is Ethan felé kerül, ami szintén piros pont, a probléma sajnos tényleg a gonosz terv bődületesen egyszerű és bugyuta alapjaiban keresendő.
Egy agyatlan, üres történet, tele látványos akcióval - sajnos csupán erre futotta a másik részre. Cruise még mindig remekel, rögvest bekezd egy olyan sziklamászós mutatvánnyal, amit a mai napig összeszorult gyomorral bírok csak végigülni. De ennyi. Ambrose okés, a jobb keze Hugh is, Luther valamennyit szerepelt, Nyah egy óriási kihagyott ziccer… a többi viszont épp olyan feledhető, mint Ethan ausztrál pilótája.
Értékelés: 55%
Mission: Impossible III
John Woo akcióbalettje hiába volt a pénztáraknál irgalmatlanul sikeres, a kritikák egyértelműen ezt a részt szerették a legkevésbé (mi sem vagyunk különbek) és a sorozat eddigi életéből ez a mozi lógott ki a leginkább. Cruise és producertársa, Paula Wagner érezték, hogy vissza kell terelni a következő résszel a szériát az eredeti kémthrilleresebb irányba - persze Cruise-zal a középpontban - és eredetileg olyan nevek keringtek a rendezői szék körül, mint Joe Carnahan (Füstölgő Ászok, A szupercsapat, Fehér Pokol), vagy maga David Fincher és az eredeti tervek szerint szervkereskedőkkel gyűlt volna meg baja Ethan Huntnak és aktuális csapatának. Majd amikor sehogy sem akart összeállni az újabb küldetés, valaki Cruise kezébe nyomta az Alias-sorozat összes évadát, aki egy ültő helyébe végignézte is azt és ekkor már tudta, hogy annak kreátorát, J.J. Abramset kell felkérnie a direktori posztra. Ez abból a szempontból is volt merész lépés, mivel De Palmaval és Woo-val ellentétben Abramsnek még nem volt mozifilmes tapasztalata.
Ez pedig bizonyos szempontból az azóta Hollywood egyik legbefolyásosabb rendezőjévé/Spielberg-epigonjává váló Abrams munkáján meg is látszódik, ami sok szempontból igazi bérmunka, avagy egy nagyobb költségvetésű Alias-epizód. Cruise megítélése ekkoriban kezdte el a mélypontot verni, aminek egyik leglátványosabb megnyilvánulása a híres-hírhedt Oprah Winfrey Show-beli kanapén való ugrálása volt a Katie Holmes felé való szerelmét kifejezve. (Innen nézve volt honnan felállnia Tommy fiúnak.) Mindez beszivárgott a filmbe is, ahol Ethan Huntnak a szerelmét kell megmentenie elsősorban és nem mellesleg a világot is.
Szerencsére Abrams tehetsége már itt is megnyilvánult, aki szépen megbolondította a narratíva idősíkját, mindemellett a maga egyszerűségében zseniálisan játszotta ki a rá jellemző Mystery Boxot a nyúllábbal, mindössze azzal, hogy a MacGuffint MacGuffinként kezelte. Emellett a második résszel ellentétben újra visszajött a csapatfeeling - amellett, hogy ez továbbra is Cruise egotripje - a Vatikánba való betörés és emberrablás pedig az eredeti szériához mérhetően hangulatos, jó ritmusú szekvencia, amelyet a True Lies - Két tűz között hidas jelenete előtti tisztelgés követ. Mindemellett a Capote-s Oscar-díja után még inkább felkapott (azóta sajnálatosan megboldogult) Philip Seymour Hoffman még úgy is a széria legjobb főgonoszát hozza, hogy nem csak saját bevallása szerint, hanem a filmben jól láthatóan kikapcsolódás volt neki ez a szerep, de már a nyitányban, vagy a repülős vallatásnál bebizonyosodik, hogy Hoffman tehetsége (aki az eredetileg kiszemelt Kenneth Branagh-t váltotta) sikeresen eladja a papírvékony karaktert. Ugyanakkor Abrams még a fortélyait bevetve sem tudja leplezni a sztori kiszámíthatóságát, vagy képtele megmenteni az utolsó 20 perc giccsbe fulladó közhelyességét, amire már egyértelműen rátelepedett Cruise egója, viszont mégis új életet lehelt a szériába, ami itt még csak levegő után kapkodott, de ezt követően már megkönnyebbülten lélegezhetett fel.
Értékelés: 70%
Mission: Impossible - Fantom Protokoll
Erre a lélegzetvételre pedig újabb 5 évet kellett várni, ami egyben arra is rávilágít, hogy Cruise megítélésének helyrehozatalához (már persze ha a szcientológiát nem számítjuk) ennyi időre volt szükség. Ebben valahol kulcsszerepe van a Trópusi viharnak és Les Grossman szerepének, amelyből kiderült, hogy Cruise-tól nem csak a humor, hanem az önirónia sem áll távol. Ha nem is túl sikeres főpróbaként, de mindenképpen a Fantom Protokoll előképeként lehet tekinteni a 2010-es Kéjjel-nappalra Cruise karrierjébe, amelyben kicsit pont Ethan Hunton röhögött és ezt az öniróniát szépen belevitte a 2011-es epizódba is.
Ami piszkosul kellett az előző részek olykor komolytalanná váló komolysága után, erre pedig a lehető legtökéletesebb választás volt a kétszeres Oscar-díjas animációfilmes direktor Brad Bird (A hihetetlen család, L'ecsó), aki Irdatlanék kalandjaiban is megvillogtatta a zsáner iránti rajongását és szakértelmét. Pedig a történet papírvékony, a főgonosz (a nem rég elhunyt Michael Nyquist) nem különben, az élőszereplős filmek területén debütáló Bird azonnal ezt a kreativitásával, valamint a sorozat és a zsáner elemeinek a kifordításával éri el. Utóbbi főleg a folyamatosan besülő kütyük képében ölt testet, de a szokásos maszklevételt is kivételesen az ellenlábas lépi meg.
Mindemellett a csapatdinamika itt a leghangsúlyosabb a történetből adódóan is és a száműzetésre ítélt ügynökök társaságában ugyan Cruise továbbra is magáénak tudhatja a legnagyobb attrakciókat (a Burj Khalifa megmászása a zsáner és a filmtörténelem egyik legizgalmasabb szekvenciája), csapattársainak is hagy teret. Simon Pegg azt csinálja, amihez ért, comic reliefként funkcionál, Paula Patton viszont kissé érdektelenre sikeredett, ellenben Jeremy Renner Brandt-je - akivel sokáig pedzegették, hogy Cruise-tól veszi át a stafétát - egy kifejezetten izgalmas, érdekes karakter, aki rengeteg helyzetben Hunt inverzeként funkcionál, pont ezért is alkotnak klassz párost.
Ugyan a kreativitás végig kitart (a parkolós finálé is eszméletlen), a történet tét nélkülisége - gonoszával karöltve - kisebb érdektelenségbe folytja a végjátékot. Mindezek ellenére a Burj Khalifához mérhető csúcsteljesítmény a sorozat életében.
Értékelés: 85%
Mission: Impossible - Titkos Nemzet
Éppen ezért is volt nagy a kérdés, hogy a Valkűrön még csak forgatókönyvíróként, a Jack Reacheren pedig már rendezőként is Cruise-al együtt dolgozó, viszont érdemi stílusjegyekkel nem rendelkező Christopher McQuarrie mit hoz ki a Titkos Nemzetből Bird akciómókája után. Nos, ha röviden jellemezni lehetne, akkor egy "Greatest Hits" válogatáslemezt.
Szó se róla, érezhetően Cruise és McQuarrie ismét próbált új utakra törni, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a marketingben a főattrakcióként beharangozott repülő oldalán történő lógást már rögtön az első 5 percben elsütik. Ez persze tudatos döntés volt, hiszen a rendező igyekezett visszavinni az első rész kémthrilleres vonulatához visszavinni a szériát, amit a szimpatikusan kis léptékű finálé Londonban is csak aláhúz (hol van már a második rész robbanásokkal tarkított motorbalettje?).
Ugyanakkor McQuarrie hiába szállított egy végig feszült, mégis feszes tempójú kémthrillert, mégis híján van az eredeti, egyedi hangnak. Ennek egyik legfőbb oka, hogy szinte mindegyik korábbi film megidéződik: De Palma feszült tónusai végigkísérik a filmet, John Woo akcióorgiája a motoros üldözésben, a még mindig produceri státuszban leledző Abrams csapatdinamikája a szereplőkben, Bird öniróniája pedig a már kelleténél hangsúlyosabb Benji karakterében ölt testet, amit a csúnyán kispadra ültetett Renner Brandt ügynöke sínyli meg. Ráadásul Ethan Hunt sohasem volt még ennyire érdektelen (az ellenoldalon Sean Harris derekasan próbálkozik, de eléggé élettelen), akiért viszont tökéletesen kárpótolja az embert Rebecca Ferguson Ilsa Faust ügynöke annak kiszámíthatatlanságával, ennél fogva nem csoda, hogy a folytatásra őt is visszahozták.
Az is kétségtelen továbbá, hogy McQuarrie olykor ügyesen forgatja ki a zsáner elemeit, például az üzenetben, vagy az operaházas jelenetben, Birddel ellentétben ennek megoldását viszont nem a humor oldásában, hanem a feszültség fokozásában látja. Nem csoda, hogy az Utóhatással az itt megkezdett alapokat vitte és csiszolta tovább, amely a kritikák és a közönség véleménye szerint is parádésan sikeredett.