Josh Radnor nemrégiben egy érzelmes Instagram-posztot tett ki arról, hogy 18 éve került adásba az Így jártam anyátokkal első epizódja. Craig Thomas és Carter Bays bevallottan saját élményeikből merítve alkották meg a 2000-es évek egyik legnépszerűbb sitcomját. A HIMYM a nyilvánvaló műfaji hasonlóságok miatt sokáig küzdött a Jóbarátok árnyékával, ám végül egyértelműen bebizonyította, hogy önállóan is figyelmet érdemel.
Lássuk most azt az öt okot, ami miatt akár ma is érdemes lehet megnézni az Így jártam anyátokkalt!
Karakterek
Természetesen ennek a sorozatnak a vonzereje is a remek főszereplőkből adódik. Ted (Josh Radnor), Robin (Cobie Smulders), Barney (Neil Patrick Harris), Lily (Alyson Hannigan) és Marshall (Jason Segel) klasszikus férfi-női archetípusokat jelenítettek meg, de persze idővel árnyalódtak, és jóval komplexebbé váltak. A karrierista riporter rájött, hogy nem menekülhet a kötődés elől, a kapcsolatfüggő főhős pedig megtanult egyedül lenni. Ez azonban csak a felszín, sokadik nézésre tűnik fel igazán, hogy az alkotók milyen okosan építették a mellékkapcsolatokat is. Robin és Marshall a sorozat közepén jönnek rá, hogy bár évek óta egy társaságba járnak, kettesben soha nem töltöttek időt, majd egy teljes rész épül ennek az abszurd helyzetnek a kiaknázására.
Ted és Lily kapcsolata pedig minden bizonnyal az egyik legszebb férfi-női barátság, amely valaha megjelent a tévéképernyőn. Az igazán mély beszélgetések kapcsolata az övék, amelyben egy pillanatra sem jelenik meg semmilyen szexuális vonzalom, de az rögtön egyértelmű, hogy ők ketten mindent tudnak a másikról, és a legnehezebb pillanatokban is számíthatnak egymásra.
Elbeszéléstechnika
Minden bizonnyal az is látta már a mesélő Ted Mosbyt (ha máshogy nem, egy mém keretében), aki egyébként nem nézte a sorozatot. Amellett, hogy sajnáljuk szegény gyerekeket, akik látszólag évek óta hallgatják ugyanazt a történetet, az egész széria ezzel a keretsztorival nyeri el az értelmét. Ted ugyanis többszörösen is megbízhatatlan narrátor. Az Így jártam anyátokkal leggyakrabban előkerülő poénjai közé tartozik az azon való élcelődés, hogy minden szereplő teljesen máshogy emlékszik az eseményekre. A társaság vérre menő vitákat tud folytatni arról, hogy kinek van igaza, de valójában ez nem csupán poén. A nézőnek az egész sorozat során meg kell kérdőjeleznie, hogy Ted miről mennyit mondd el, és miért hallgat el információkat. Ráadásul - a később még bővebben tárgyalt - finálé azzal kapcsolatban is elbizonytalanít, hogy miért mondta el a főszereplő ezt az egész történetet, mik voltak a mögöttes motivációi.
Ráadásul műfajtörténeti szempontból sem lényegtelen ez a húzás. A legtöbb sitcom épp arra épül, hogy soha nincs vége a történetnek, tulajdonképpen csak a készítőkön múlik, mikor hagyják abba a sztori elmesélését. Itt viszont van egy egyértelmű végpont, amely meghatározza az egész dramaturgiai felépítést. Bays és Thomas pedig helyenként egészen virtuóz módon kötötte össze az idővonal különböző pontjait.
Tónusváltások
Az élet nemcsak vidámságból áll, és ezt a sitcomok is tudják. Időről időre el kell mélyülni egy-egy témában, de egy átlagos vígsorozat készítői ilyenkor alig várják, hogy visszatérhessenek a humorhoz. Az Így jártam anyátokkal esetében nem ez a helyzet, a készítők sokszor hosszú epizódokon keresztül, minden poént nélkülözve merülnek el a gyászban, a fájdalomban. Biztosan mindenki emlékszik arra a részre, amikor Marshall apukája meghal, vagy amikor Robin szembesül azzal, hogy sosem lehet gyereke. De a Lebenslangerschicksalsschatz-elmélettel való szembesülés is könnyeket csalhat bárki szemébe. Sőt, egy remek elemzés arra is rávilágít, hogy a sorozat legsötétebb epizódja nem is ez, hanem amikor Ted szembesül azzal, hogy már egyedül ül a bárban, hiszen mindenki továbblépett.
Ehhez kapcsolódóan nem feledkezhetünk meg a sorozat zenei világáról sem. Bays és Thomas otthonosan mozgott az indie rock világában, így a szféra számtalan remekműve került be a szériába. A korábban említett, Klausszal közös jelenet alatt a Band of Horses Funeral című dala hallható, a sorozat nyolcadik évadának egészen remek évadzárójában pedig a Simple Song csendül fel a The Shinstől (ennek a dalnak a klipjét egyébként a Minden, mindenhol, mindenkorért felelős Daniels szerzőpáros rendezte). Ha bármikor felmerül kérdésként, hogy miért lehet szeretni az Így jártam anyátokkalt, én mindig utóbbi jelenetet szoktam megemlíteni, aminek melankolikus hangulata tökéletesen jellemzi az egész sorozatot.
Témák és komplexitás
Némileg az előzőhez kapcsolódik, hogy az Így jártam anyátokkal a sitcom-átlagnál sokkal mélyebben tárgyal témákat. Szóba kerül a kapcsolatfüggőség, a monogámia vagy épp a nosztalgia kérdése. Utóbbi kapcsán megint csak meg kell említenünk a korábban említett elemzést, amely bemutatja, hogy a sorozat önreflexív módon még azzal is foglalkozik, mért kényelmes számunkra újra és újra megnézni kedvenc sitcomjainkat. De persze elsőrendűen ez a sorozat a felnövésről szól, és annak az igéretéről, hogy mégiscsak van valaki, aki ránk vár.
A befejezés
Ez az a pont, ahol minden rajongó dühösen zárja be a cikket. És teljesen megértem az álláspontjukat, ám én bármikor hajlandó vagyok megvédeni a lezárást. De rögtön pontosítok, annak módját semmiképpen sem, hiszen tény, az utolsó évad már nem volt igazán jól felépítve, az utolsó két részben a készítők évtizedeket akartak ábrázolni zanzásítva, ez pedig kétségtelenül a mélység rovására ment.
Ám mégis úgy gondolom, hogy amit üzen ez a befejezés, az messzemenőkig hű a sorozat egészének szellemiségéhez. Egyrészt hogyan ismerjük meg Ted Mosbyt? Mint egy hősszerelemest, aki számára mindig is egy nő létezett. Váratlan lenne, hogy ezek után visszamegy ehhez a lányhoz? Másrészt ahogy korábban is említettem, az Így jártam anyátokkal sok ponton szól arról, hogy az életben nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Van, hogy megtaláljuk az igazit, de nem maradhatunk vele örökre. Van, hogy nincs boldog befejezés.