A Bosszú Angyalai – Filmzene

Ramin Djawadi – Iron Man (2008) Rögtön a 2008-as kezdő epizódban egy Zimmer-tanonc látott neki a Bosszúállók legkirályabb tagjának, Vasembernek a zenei aláfestéséhez. Djawadi nem egyszer dolgozott Zimmer keze alatt, olyan filmekben, mint a Karib-tenger Kalózai-trilógia és a Batman: Kezdődik, de önállóan is kipróbálta magát olyan moziknál, mint a Penge: Szentháromság, a Nagyon vadon vagy a Kevin Costner főszereplésével készült Mr. Brooks. Utóbbi három zenéje nem nevezhető éppenséggel karakteresnek, ennél fogva némileg érthetetlen, hogy a színész-rendező Jon Favreau miért nem a korábbi rendezéseiben (Mi a manó?, Zathura – Az Űrfogocska) vele együttműködő, rutinosabb John Debneyt szerződtette. Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a Vasember zenéje rosszul sikerült volna, csak nélkülöz minden fajta egyediséget. Ez rögtön az első – egyébként igen jól sikerült – „Driving with the top down” című tételből kitűnik, ami olyan, mintha szintén az egykori Zimmer-tanítvány, Trevor Rabin (Armageddon) szerezte volna, és ez az egész albumon érződik. Mégis, a Vasember témájaként aposztrofálható, elektromos gitárral megalapozott, erőteljes dobalappal és vonósokkal megtámogatott szám rendkívül jól passzol Tony Stark laza figurájához, ami többször visszatér még az album során, pl. a fémes hangokkal kiegészülő „Mark I”-ban, vagy a sokkal könnyedebb „Mark II”-ban, legtisztább formájában viszont a csendesen induló „Iron Man” utolsó harmadában teljesedik ki. Az akció szekvenciák terén Djawadi kezdetben nincs a helyzet magaslatán („Fireman”), az album előrehaladtával azonban egyre jobban belerázódik („Gulmira”), a végén az „Arc Reactor” pedig már egész pofás, noha az eredetiséget számon kérni kár lenne rajtuk. A szerzőtől hallhatunk még pár csendesebb dallamot („Vacation’s Over”, „Extra Dry, Exta Olives”), de ezek mintha ott se lennének, az album kitöltéseként használt, különböző előadók dallamai pedig bárcsak ne lennének ott – habár a klasszikus „Iron man” rajzfilmsorozat eredeti és big bandes feldolgozása jó poén.   Craig Armstrong – The Incredible Hulk (2008) Nem sokkal Vasember első megjelenése után, 2008 nyarán egy másik szuperhős visszatért a vásznakra. A hihetetlen Hulk a 2003-as Ang Lee mozi félig-meddig folytatása, lényegesen agyatlanabb tálalásban. Ehhez elviekben egy (Zimmer közeli) tucatzeneszerző is megfelelt volna, a rendező Louis Letterier (A szállító 1-2, A nyakörv) azonban egy váratlan húzással a romantikus filmek és drámák egyik szakértőjét, Craig Armstrongot (Igazából szerelem, World Trade Center) szerződtette. Noha Armstrong zenéje első hallásra szintén úgy tűnhet, mintha az egyik Remote Control-os követte volna el, mégis az ördög a részletekben rejlik, és minden egyszerűsége ellenére valahol intelligensnek nevezhető. És hosszúnak. A The Incredible Hulk ugyanis két lemezes kiadásban jelent meg, ettől pedig az album egésze dagályossá vált. A kevesebb ez esetben több lett volna. Már a film alternatív kezdését aláfestő „The Arctic”-ban benne van Bruce Banner tragédiája, melynek végén felcsendül a szintidobokkal megalapozott főtéma, mely teljes pompájában, vonósokkal kiegészülve az ezt követő „Main Title”-ben bontakozik ki. A főtéma az album során még többször is felbukkan, leginkább az akció szekvenciákban, mint például a „Favela Escape”, a „That Is The Target” vagy a hat perces „Give Him Everithyng You’ve Got”, de nekem a személyes kedvencem ezek közül a feszes vonósokkal előadott „The Flower” volt. Mivel a film nagy hangsúlyt fektet Bruce és szerelme, Betty kapcsolatára is, ezért az érzelmek kifejezésére olyan lágy zongorán előadott dallamokra volt szükség, mint amilyen a „Bruce Can’t Stay”-ben, vagy a vonósokat erőteljesen igénybe vevő „Stern’s Lab” és „Bruce Must Do It” kettősben, melyekben a szerző igencsak otthonosan érezhette magát. A később Förtelemmé átalakuló Blonsky figurája is kapott egy pár hangos motívumot, ami a „Ross and Blonsky”-ban és a „First Injection”-ban még sejtelmesen, a „Blonsky Transforms”-ban már erőteljesen képviselteti a szörnyeteggé változott katonát, hogy végül a fináléban a két óriás témája összecsapjon a „Harlem Brawl”, „Are They Dead?” „Hulk Smash” trióban.   John Debney – Iron Man 2 (2010) 2009-ben a Marvel-univerzumból csak Farkas/Rozsomák képviseltette magát a vásznakon, egy közepes filmmel és ahhoz mérten közepes zenével. Egy évvel később viszont visszatért fémpáncéljában Tony Stark, hogy ezúttal komolyabb kihívásokkal nézzen szembe. Ez azonban nemcsak rá, hanem a film zeneszerzőjére is igaz volt, ehhez mérten a rendező Jon Favreau régi ismerősét, John Debneyt bízta meg a score megírásával, aki elődjével szemben lényegesen komplexebb zenét tett le az asztalra. Ez pedig már a nyitótételből („Ivan’s Metamorphosis”) kitűnik, melyben Debney a nagyzenekari elemeket remekül variálja az első részben is zenei alapot szolgáltató elektromos gitárral (melyet Tom Morello szólaltat meg), valamint a Mickey Rourke antagonistáját, Whiplasht jelképező, oroszos férfikórussal. Utóbbi motívum többször visszatér még a 72 perces játékidő alatt („Senate/Ivan Creates Drones”, „Ivan’s Demise/ The Kiss”), de a legjobban az album csúcspontjának számító „Mayhem In Monaco”-ban teljesedik ki, melynek végén az új, heroikus Vasember-téma is felbukkan. Hasonlóan jó akciótételekkel az album utolsó harmadában is elkényeztet minket a komponista, mint a „Black Widow Kicks Ass” (mely tétel komolyabban vehető, mint Scarlett Johansson „játéka”), vagy a nyolc perces nagyzenekari zúzdának számító „Iron Man Battles The Drones”. Emellett a visszafogottabb tételeknek is jutott hely, mint a lágy fuvolával kísért „Making Pepper CEO” vagy a „Tony Discovers Dad’s Secret”. Az albumon helyet kapott továbbá a Tony-t dicsőítő vicces dalocska két verziója („Make Way For Tomorrow Today”, „Make Way For Tomorrow – Expo Version”), valamint az asgardi istenség kalandját felvezető rövid tétel („Thor”) is.   Patrick Doyle – Thor (2011) Mikor kiderült, hogy a kalapácsát lengető Thor első filmes megjelenését a Shakespeare-adaptációk nagymestere készíti el, nem volt kétséges, hogy a talpalávalót Kenneth Branagh állandó munkatársa, Patrick Doyle szolgáltatja. Noha Doyle inkább kisebb költségvetésű filmekben érdekelt, nem ismeretlen előtte a blockbusterek világa sem, hiszen ő komponálta a Harry Potter és a Tűz Serlege, valamint az egy évvel később (minden téren) nagyot bukó Eragon című fantasy aláfestését is. Talán a fent említett két munkája miatt vártam olyan sokat a Thor zenéjétől, mert ennek tudható be csalódottságom, amit a zene hagyott maga után. A Thor zenéje ugyanis csak nyomokban tartalmaz bármit is Patrick Doyle-ból. Nagy valószínűséggel a stúdió kommerszebb zenét várt a szerzőtől, aki ennek eleget is tett, olyannyira, hogy az album inkább illene egy RC-s szerző életművébe, mint a skót komponistáéba. Ami legalább ennyire bosszantó, hogy nincs egy valamire való főtéma, ami egy szuperhősös filmzenénél elengedhetetlen. A többi film főtémái sem voltak éppenséggel formabontóak, vagy legalábbis nem árulkodtak John Williams-i profizmusról, de lehetett rajtuk fogást találni. Doyle Thor témája, mely a „Prologue”-ban hangzik fel először, nem elég markáns, és noha rendszeresen ismételgeti – mint a „A New King”, a „Ride To Observatory” vagy a valóban Doyle-ra jellemző, fanfárokkal tűzdelt „Thor Kills The Destroyer” tételekben – nem lehet hozzá túlságosan kötődni. Valamire való akció tételekből kevés van, de ezek legalább rendben vannak. Az RC-s, de piszkosul élvezetes „Frost Giant Battle” az egyik személyes kedvencem, a „The Compound” dobokkal és feszes vonósokkal érzékelteti, amint Thor betör a katonai létesítménybe, de ezek közül a (király)drámai finálét aláfestő „Brother’s Fight” sikerült a legjobban. Ugyan vannak emellett kellemesen visszafogott dallamok, mint a vonósokkal előadott „Science And Magic” vagy a „Can You See Jane?”, de ezek nem változtatnak azon a tényen, hogy az album túl hosszú és ennél fogva sokszor erőtlen.     Alan Silvestri – Captain America: First Avenger (2011) A közönségnek alig volt ideje feldolgozni Thor világok közötti kalandját, máris a mozivásznakon köszönthették Amerika Kapitány első bevetését a (fiktív) második világháború alatt. A rendezői pozíciót Joe Johnston foglalta el, akinek sikerült egy régi vágású, de pont ezért élvezetes szuperhősfilmet tető alá hoznia. A zeneszerzői poszt betöltése azonban nem ment könnyen. Először John Powell legyeskedett a projekt körül, aminek hallatára a filmzenerajongók örülni kezdtek, hogy a minőségi animációs zenéket ott hagyja egy kis időre a szerző, és az X-Men – Az Ellenállás Végéhez hasonlóan remek albummal áll elő. Powell végül dobta a projektet – egyesek szerint a megrendelőknek nem tetszett a muzsika, más híresztelések szerint a szerző előző munkáival túlhajszolta magát – ezek után Michael Giacchino-t (A Hihetetlen Család, Fel!) emlegették egy ideig, de ez csak egy ostoba pletykának bizonyult. Végül a kétszeres Oscar-jelölt veterán, Alan Silvestri (Vissza a jövőbe-trilógia, A múmia visszatér) lett a befutó. A zeneszerző azonban az elmúlt években nem alkotott semmi maradandót – utoljára a 2004-es Van Helsing volt tőle kiemelkedő – és ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik az Amerika Kapitány score-ja. Viszont Doyle-al szemben nem adta fel a saját stílusát és érdekes mód a megszokott manírok még jót is tesznek itt-ott a zenének. Az első, igen rövidre sikerült „Captain America Main Titles”-ben megismerhetjük a rezeseken és pergődobon alapuló főtémát, amivel az a baj, hogy akármelyik csillagsávos zászlólengető, patrióta filmhez készülhetett volna, de mivel a főhős maga is egy két lábon járó amerikai zászló, ezen könnyen túl lehet lendülni. A főtéma többször visszaköszön még az album folyamán, mint például a „Training The Supersoldier”-ban vagy a Silvestri munkáját záró „Captain America”-ban, de szinte minden jelentősebb akciótételben feltűnik a motívum. Ezekből pedig van bőven, ilyen a „Kruger Chase” vagy a „Motorcycle Mayhem”, hogy a több mint tízperces „Troop Liberation”-„Factory Inferno” nagyzenekari kettőst ne is említsem. Személyes kedvencem viszont a „Hydra Train”, melynek izgatott vonósai jól érzékelik a zakatoló vonaton való rajtaütést. Ezek egyike se mutat semmi újat Silvestritől, sőt az album némileg hosszabb is a kelleténél, de a film alatt maximálisan működik. Az albumot a Disney Oscar-díjas zeneszerzőjének, Alan Menkennek (A kis hableány, Aladdin) az énekes szerzeménye, a „Star Spangled Man” zárja, mely a Kapitány toborzó körútja alatt hallható, és ezt jobbnak sikerültnek tartom, mint Debney hasonló próbálkozását az Iron Man 2 végén. Az iTunes-os verzió pedig kiegészül még a végefőcím alatt hallható „Captain America March”-csal, mely a főtéma legjobb és legteljesebb variációja.   Mivel mindegyik rész aláfestéséért más-más szerző volt a felelős, egyértelműen nem beszélhetünk egységességről, és ez részben a színvonalra is értendő, de alapvetően a kellemes középszeren belül mozogtak. Djawadi hozta az iskolából tanultakat, és az újdonság – no meg eredetiség – varázsa nélkül összehozott egy kellemesen szórakoztató score-t. Armstrongnál ehhez képest ez a kommersz zene is összetettebb volt, mint az említett RC-s munkája, viszont két CD-nyi zene dagályossá vált. Doyle pedig kénytelen volt feladni a rá jellemző hangzást, és a főtéma is nála muzsikált a leggyengébben. Silvestri a megszokott elemekből építkezett, ami ugyan a képekkel tökéletesen harmonizált, de külön hallgatva már túl hosszú az album. Debneynek sikerült a legjobban helytállnia eddig, ha nem is maradéktalanul. Ennek ellenére mégis Silvestri nyerte el a Bosszúállók zeneszerzői posztját – talán mert a film központi figurája Amerika Kapitány lesz – aki ismét bizonyíthat, aminek minőségéről nem sokára mi is megbizonyosodhatunk a mozikban.

Oldalak: 1 2