Negyven év. Ennyi telt el John Carpenter klasszikus horrorfilmjének, a Halloweennek a bemutatása óta. Negyven év alatt ez a film elindított egy franchise-t, ez a franchise megannyi változáson ment keresztül, arculatváltás, trendváltás érte, újrakezdték majd folytatták, kiátkozták, majd újra megszerették. Akárhogy is, ez alatt a negyven év alatt nem hagyott bennünket békében ez a maszkos fickó, egyre csak vissza- és visszatért, hiába is halt meg nem egyszer.
A kezdetek - Halloween (1978)
A legelején senki, se John Carpenter, sem az elsőfilmes Jamie Lee Curtis, de még a producer Irwin Yablans sem sejtette, hogy a Halloween nem csak hogy anyagilag jövedelmező lesz, de ennek tetejébe ennyi folytatást, valamint utánzót vonz maga után. Csak egy egyszerű "késes-gyilkos-bébiszitterekre-vadászik" felállású horrornak indult, ami jó érzékkel egy olyan ünnepkor játszódik, amelyet addig kevéssé használtak ki a filmesek: Halloween éjszakáján. Az ötlet szikrája Yablans fejéből pattant ki, egyből Carpenterre gondolt a megvalósítást illetően, hiszen addigi munkáiból (A 13-as rendőrőrs ostroma; Dark Star) tudta, hogy kevés pénzből is képes kihozni a legtöbbet, képes úgy filmezni valamit, hogy az magas produkciós értékkel bírjon. Carpenter eztán szabad kezet kapott: megszerezte Jamie Lee Curtist (nem kizárólagos ok volt a választását illetően az, hogy édesanyja Janet Leigh az előtt Hitchcock Psychójában szerepelt) és munkához látott. A többi már - ahogy mondani szokás - történelem.
A Halloween azon horrorfilmek táborát erősíti, melyen az idő nem, vagy csak kevéssé fog. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy Carpenter, már csak saját stílusából fakadóan is a lehető legegyszerűbbre vette a figurát, az egyszerűség pedig nem csak gyönyörködtet, de kifizetődő is tud lenni. Operatőri munkája elegáns és kifejező, ijesztgetései és rémületkeltéseinek eszközei pedig amennyire gazdaságosak, olyannyira hatásosak: a lassan, kimérten adagolt feszültség bőr alá kúszik, a fényes nappal messziről figyelő Alak képe pedig lúdbőröztető. Az utcákat a hétköznapiság érzete lengi be, az emberek átlagosak, éppen ezért nagyobb is a hatása annak, hogy megjelenik egy ilyen gépiesen gyilkoló figura. Effektív, hiszen a film éppen a csendes, unalmas hétköznapiságba belerondító rém fenyegetését emeli ki. Ami csak egy átlagos Halloween estének ígérkezett némi fűvel, szexszel és piával, az gyorsan átfordul a félelem, a rettegés éjszakájába. Carpenter mindeközben inkább sejtet, teszi ezt remek érzékkel. A néző fantáziájára sok mindent bíz, nem mutat meg mindent, így a gyilkosságok is jobbára vértelenek, nincsen elnyisszantott torkokról készített közeli, a rendező tisztában van azzal (már csak a Psychóból kiindulva is), hogy a kevesebb sokkal többet jelent. Jamie Lee Curtis alakítása természetes, karaktere ennél fogva rendkívül szimpatikus, szerethető, aki tényleg olyan, mint egy átlagos csaj a szomszédból. Olyan, akiért aggódunk, akit féltünk. Van is miért: Michael Myers figurája rendkívül fenyegető jelenség, amiről keveset tudunk, de ez a kevés itt lényegesen többnek mutatja magát. Carpenter jó érzékkel homályban hagy sok mindent a karakter kilétét illetően: tudjuk és látjuk ugyan, hogy meggyilkolja nővérét (a mai napig hatásosnak mondható nyitójelenetben), de a miértek és a hogyanok már nem kerülnek elénk ezüsttálcán. De számít ez? A Gonoszt nem mindig lehet magyarázni és ez benne a félelmetes. Nincsenek érzései, észérvei, nincs tetteiben ráció és tulajdonképpen elpusztíthatatlan. Carpenterék tudták ezt és a befejezés ennek fényében (még annak tudatában is hogy folytatások garmadája követte) rendkívül lúdbőröztető és nyugtalanító.
Folytassa, Carpenter - Halloween 2 (1981)
Tekintve hogy a Halloween minden idők legjövedelmezőbb független filmjévé vált, elkerülhetetlennek tetszett a folytatás. Carpenter és Debra Hill (aki alkotótársa volt a rendezőnek az első résznél) nem így gondolta, de az ő szavuk ezen a ponton már mit sem ért. Miután Carpenter visszautasította a rendezésre szóló ajánlatot, Rick Rosenthal ugrott be a helyére, aki ugyanott folytatta a filmet, ahol abbamaradt 1978-ban. A végeredmény első ránézésre egy következetes, egyenes vonalú folytatása az első filmnek, mégis mondható, hogy több szinten is eltér attól. Rosenthal filmje nem mentes a jól adagolt suspense-től, megvannak a maga pillanatai és mindent összevetve egy teljesen korrekt, decens slasher-filmmel van dolgunk. Hiába azonban mindez, hiába a remek kórházas helyszín, ahol Michael Myers módszeresen meggyilkolja az összes éjszakás nővért és ápolót, a folytatás sajnálatos módon nem tud felnőni Carpenter filmjéhez, aminek oka, hogy több mindenben is ellentmond annak.
Carpenter filmjéhez képes Rosenthal folytatása már sokkal nagyobb hévvel tocsog a vérben és az explicitebb képsorokban (egyébként ezeket maga Carpenter tupírozta fel, félő attól hogy nem fog megfelelni a megváltozott nézői igényeknek ez a visszafogottság) és cselekmény szempontjából is igyekezett újítani - a végső, amúgy meglepő fordulattal azonban csak elárulni tudja az első film szellemiségét. Myers éppen attól vált igazán félelmetessé, hogy nem ismertük a motivációját, kiszámíthatatlan gyilkológép volt, a gonosz manifesztuma. Az, hogy konkrét célt, motiváló erőt adnak neki, meglehetősen karaktergyilkos, megfosztották attól a titokzatosságtól, amely sajátja volt. Az újonnan kijött Halloween nagyon szellemesen semmissé is teszi ezt szálat (konkrétan arról van szó, hogy Michael Myers Laurie Strode testvére) és hatalmas fricskát mutat: az ilyen és ehhez hasonló magyarázgatások sokszor inkább saját megnyugvásunkra történnek és kevéssé a történet szellemiségét szolgálják. Ezt azonban sokáig nem látták be az alkotók.
A Michael Myers az kicsoda? - Halloween III (1982)
Ami ezt követően (egy év múlva) folytatás gyanánt jött, az sokak szerint az egyik legrosszabb Halloween-film, megint mások szerint a franchise egyik legjobbja. Az ok mindkét térfélen ugyanaz: Michael Myers-nek nyoma sincs. Miután a Myers-Strode mizériát a második résszel láthatóan lezárták, az alkotók nem látták túl sok okát annak, hogy halottaiból feltámasszák a késes gyilkost és ismét bébiszitterek után küldjék. John Carpenternek ezért az az ötlete támadt, hogy eltávolodva ettől a vonaltól, a harmadik film már csupán az ünnep révén fog kötődni az első két részhez. Myers helyett jött egy fura tévéreklám, egy kísérteties kisváros és egy játékgyár, valamint annak ördögi tulajdonosa, hogy közösen hozzák a frászt a nézőre.
Nincsen abban semmi boszorkányság, ha elfogadjuk ezt a filmet úgy, ahogy van, hiszen alapvetően nem egy elbaltázott alkotás. Tommy Lee Wallace rendező (aki már az első Halloween-filmen is dolgozott együtt Carpenterrel) jó érzékkel teremtett baljós, kellemesen cidris halloweeni atmoszférát, amihez hozzájárult Dean Cundey értő operatőri munkája is, mely kellő mélységet adott a képeknek. Tom Atkins (akit láthattunk a Menekülés New York-ból című filmben is) remek választásnak bizonyult a fura esetek ügyében nyomozó főhős szerepére, ahogy az is fenntartja az ember érdeklődését, hogy mi is bújhat meg a gyilkosságok hátterében.
Ugyanakkor dramaturgiai problémáknak sincsen híján Wallace filmje, így a nyomozás, a gyilkosságok hiába érdekfeszítőek egy ideig, a végefelé egy-két logikátlanságnak köszönhetően a szusz kifogy belőle és hiába van egy-két emlékezetesebb jelenet, képsor, ezekből még több kellett volna a kész filmbe. Ezen felül Wallace több olyan szegmenst burkol rejtélybe, amely még több magyarázatra szorult volna (például azoknak a bizonyos köveknek a birtokba vétele és a bennük rejlő erő). Mégis, a film minden hibájával együtt sokkal érdekesebb, mint azok a folytatások, melyek később jöttek és amelyek behódolva a nézői igényeknek, már ismételten, újra és újra visszahozták Michael Myerst a sírból. Tommy Lee Wallace filmje pedig egyike volt az első olyan kísérletnek, melynek célja az volt, hogy a széria újradefiniálja saját magát annak reményében, hogy tiszta lappal indíthasson. Carpenter volt annyira intelligens, hogy felismerte, működőképes lenne egy olyan antológia-sorozat, amelyben a filmeknek csupán tematikai kapcsolódási pontjuk lenne egymással. A gyatra bevétel azonban azt mutatta, a világ inkább kér még többet ugyanabból, semmint valami teljesen mást. Carpenter így alulmaradt, vele együtt pedig - bár ezt ekkor még nem tudhattuk - a világ is maga.
Folytassuk, mert megtehetjük - Halloween 4-5-6 (1988; 1989; 1995)
Habár a lejtmenet már közvetve megkezdődött a második résszel, az igazán nagy árulás a további folytatások révén következett be. A rokoni szál beemelése a történetbe persze alakulhatott volna jól is (semmi sem lehetetlen), de az alkotókon mégis kifogott és amikor már végképp nem tudták, mihez kezdhetnének, még mindig csak ütötték a döglött lovat. A negyedik rész így rögtön ezzel a szállal folytatja tovább, még tovább bonyolítva a zűrös rokoni kapcsolatokat, generációkon átívelő démoni históriává duzzasztva azt a bizonyos kulcsfontosságú éjszakát. Így kerül a képbe Jamie, a hat éves kislány, aki történetesen Laurie gyermeke, valamint Myers unokahúga. Hogyhogy nem: Myers túlélte a második film végi halálát és természetesen ezentúl egyetlen célja van neki, hogy megölje az utolsó Myers-sarjat. Az alkotók tehát lényegében ismét nulláról kezdtek mindent. Épp csak Laurie helyett Jamie a célpont, a szimpatikus egyszerűséget pedig egy jól irányzott dobással kihajították az ablakon, hogy azt felváltsák egy túlkomplikált, önmagát sarokba szorító cselekményvezetéssel.
Nem véletlenül veszem egy kalap alá a negyedik, ötödik, valamint hatodik epizódot, ugyanis ez a hármas együtt alkotja a slasher-filmek történetének egyik leggyatrább és legbosszantóbb menetét. Az még talán kevéssé lenne problematikus, hogy csak hébe-hóba tudtak érdekes karakterekkel előrukkolni (talán Jamie figurája éppen ilyen volt még a legelején), az viszont meglehetősen szembeötlő, hogy úgy istenigazából maguk az alkotók sem tudták, mit kéne és hogyan. Így történhetett meg az, hogy ez alatt a három film alatt több ízben felülírták saját magukat, miután megfutamodtak saját (egyébként ostoba) ötletüktől, melyet akár egy adott film végén vetettek oda a nézőnek. Ez az a három film, mely Jamie-t egy ponton egyfajta új Myers-ként próbálja prezentálni nekünk, azt kommunikálva, hogy a gonosz öröklődik és családon belül marad. Ez az a három film, mely aztán ezt a gondolatot egy huszárvágással megöli és cserébe nyújt számunkra egy furcsa, megmagyarázatlan, zagyva telepatikus kapcsolatot Michael és Jamie között, mert…Nos, azért mert megtehetik.
E három film az első részben megismert Loomist is visszahozta, ám ahelyett, hogy épületesen mutatták volna be a karaktert, inkább önmaga szánalmas paródiájává avanzsálták őt. Szerepe nincs, csak az, hogy vészmadárkodjon és elmondja, hányan haltak meg Michael előző látogatásakor. Donald Pleascance tehetségének tökéletes eltékozlása ez. Sőt, ha már visszatérő karakterekről beszélünk, úgy fontos megemlíteni, hogy még a kicsi Tommy Doyle-t is visszahozták az első filmből (ő volt az, akire Laurie vigyázott), ezúttal Paul Rudd alakításában. Az ok persze érthető - Tommy is súlyos traumaként élte meg Michael ámokfutását és ő is bosszúra szomjazik, megszállottan gyűjt minden információt a gyilkosságokkal kapcsolatban, miközben a szomszédságában lévő nőt kukkolja folyamatosan (amivel a forgatókönyv aztán az égvilágon nem kezd semmit).
A legfurcsább azonban az, ahogyan igyekeztek eltolni egyfajta természetfeletti dimenzióba ezeket a történeteket, amelyre jó példa a már említett telepatikus kapcsolat, valamint az, hogy a hatodik etapban már egy sátánista banda fogságába esik Michael és ők próbálják meg irányítani. Sőt: a közben felcseperedett Jamie-t is ők ejtik teherbe, hogy aztán a megszületett kisgyerek legyen az, aki kulcsfontosságú szereppel bír a továbbiakban. Feltételezem nem kell túlságosan magyaráznom a dolgot, ennyiből is kitetszik, hogy a Halloween-filmek alkotói ezen a ponton nem tudták mit csinálnak és csak beledobáltak mindent a közösbe, hátha valami kialakul. Teljesen mindegy, hogy éppen önjelölt polgárőrök vadásznak Michael-re, hogy aztán belelőjék közös erővel egy sírba (így aztán teljes megnyugvással hihetik azt, hogy most aztán tényleg meghalt a mumus), vagy Paul Rudd veri agyon egy fémcsővel, ezen a ponton a franchise csak úgy tesz, mint aki élne, de igazából pont annyira halott, mint Judith Myers. Annyi szar összegyűlt ebben a sorozatban, hogy ezt már nem lehet folytatni anélkül, hogy valaki ne hozna egy teljes takarítóbrigádot.
Egy sima, egy fordított - Halloween - H20 + Feltámadás (1998; 2002)
Az újonnan elkészített Halloween-film nem csupán az eredeti '78-as alkotással vonható rokoni párhuzamba, de másfelől kvázi távoli rokonaként titulálható a '98-as Halloween H20 - Húsz évvel később című filmnek. Mindkettő ugyanazzal a küldetéscéllal vágott neki feladatának: mentesíteni adott filmjüket és visszamenőlegesen az egész franchise-t a több film alatt felhalmozódott dramaturgiai, cselekménybeli otrombaságoktól. Tiszta lappal indulni, ugyanakkor adni a szériának egyfajta lezárást, amelyet az előtte felsorakvó filmek megtagadtak tőle.
A másik fontos hasonlóság Laurie Strode nyugállományból való visszatérítése annak érdekében, hogy még utoljára szembesítse saját maga démonjaival, azzal az alakkal, akivel ugyan csak egyetlen éjszaka találkozott, annak az éjnek az árnyéka egész életére kivetül. A H20 - amiként az Green verziójáról is elmondható - nem nagyon akar több lenni, mint ami, azaz leginkább egy decens, klisékkel hatásosan operáló slasher, ami túl azon, hogy felvonultat néhány feláldozható karaktert, leginkább egyszerűségének, valamint azon új perspektíva behozatalának köszönhető, amely egy trauma elszenvedőjének tulajdonítható. A H20 már Green filmje előtt foglalkozott azzal, hogy Laurie-ra húsz évvel a történtek után is komoly hatással van az a bizonyos éjszaka - nézzük akár a szerelmi életét, akár fiával, vagy úgy en bloc az emberekkel való kapcsolatát. A két film közötti húsz éves különbség pedig nagyon jól kimutatható azon, hogy míg '98-ban Laurie menekült traumái elől és félt szembenézni velük, addig a 2018-as doppelgangere már hasonlóan sebzett lélekkel, de tárt karokkal, oldalán két másik generáció Strode-jával várja a nagy, elkerülhetetlen reunion-t, hogy annak rendje és módja szerint egy egész életre leszámoljon a nagy mumussal.
Ami ezt követte az ismételten remekül szemlélteti, hogy Hollywood-ban amit el lehet rontani, azt el is rontják, kiváltképp ha egy olyan jövedelmező horrorfranchise-ról van szó, mint amilyen a Halloween. A 2001-es Feltámadás egyetlen - amúgy offenzív - mozdulattal semmissé teszi a H20 kerek lezárását és visszarántja Strode-ostól, Myers-estől a süllyesztőbe, hogy aztán egy olyan horrorként álljon elénk, mely premisszájával még csak-csak reménykeltőnek bizonyulhat, de kivitelezésében már ismét a régi folytatások színvonalán mozog. A Feltámadás egy internetes valóságshow keretén belül próbálja új, modern kontextusba helyezni a Myers-gyilkosságok legendás mivoltát. Néhány szerencsés (habár inkább: szerencsétlen) jelentkező eltölthet egy éjszakát az ódon Myers-házban, hogy ott feltérképezze a gyilkos lakot és választ találjon arra, vajon mi mozgathatta Michael-t a gyilkosságok elkövetésében. Ezen a ponton a karakterekhez hasonlóan már maga a széria is egy régi idők maradványaként tekint vissza ezekre az eseményekre és egyben áttételesen magára a filmre, filmekre is. Az ismerős elemek, a vissza-visszatérő szereplők egytől egyig kikoptak és mindennek a helyét Busta Rhymes karatéja vette át. A horror tehát nem veszett el. Csak épp átalakult. A néző pedig ismét jobban szenved bármelyik haláltusáját vívó szereplőnél.
"Így jöttem", avagy Michael Myers maszk nélkül - Halloween I-II (2007; 2009)
A rendszerújraindítást 2007-ben Rob Zombie kísérelte meg, aki arra a meddőnek bizonyuló feladatra vállalkozott, hogy Michael Myers karakterét valamelyest elmélyítse, hogy arcot adjon az arctalannak. Zombie két filmen keresztül erőltette a sorozatra saját, meglehetősen beszűkült és önismétlés csapdájában vergődő vízióját. A zenész/rendező tulajdonképpen nem csinált mást, mint amit egyéb filmjeiben is szokott: az erőszakábrázolást maximumra, míg a jellemárnyalást minimumra tekerte, miközben nagyon úgy akart tenni, mint aki kész valami radikálisat, neadjisten mélyet mondani erről a meghatározó karakterről. Myers itt természetesen bunkó, karikatúraszerű redneck-lények ivadéka, őmaga pedig azzal mutatja ki világgal szembeni frusztrációját, hogy bazdmegeket záporoz a tanára felé, valamint - hogyhogynem - állatokat kínoz és bosszúból agyonveri az őt szekáló osztálytársát. Zombie ezzel le is tudja a miérteket, neki a lélektan egy maximum hangerőn széttrancsírozott koponya és káromkodások özöne. Többre tehát ő se jut, közelebb nem kerülünk Myers-hez, csak annyit tudott tenni, hogy híres sorozatgyilkosokkal rokonította a főszereplőt. Egyébként pedig gyilkol, mert gyilkolnia kell, ilyen egyszerű, ezen a lebutított válaszon pedig nem javít az sem, hogy a nevelőapja egy tapló, a nővére pedig szemétkedik vele. Továbbra sem tudjuk, mi vezetett oda lelkiekben, hogy legyilkoljon mindenkit, így nem hat másnak az első fél óra, csupán felesleges és bántóan öncélú agresszorkodásnak Zombie részéről. Pusztán figyelemfelkeltése egy dühödt, világra habzó szájjal üvöltő kamasznak.
A folytatás már valamelyest többnek bizonyult egy erőszakosabb remake-nél, a direktor itt már érezhetően igyekezett többet nyújtani, mást adni, mint amit egy Halloween-filmtől addig megszokhattunk. Ugyanúgy megmaradt az explicit, perverz erőszakábrázolás, ugyanúgy jelen van a feleslegesen trágár nyelvezet és a kelleténél többször jelenik meg egy karakter pusztán azért, hogy elmondjon egy disznó, szexista viccet. Zombie filmje azonban már csak furcsaságánál fogva is megérdemli a figyelmet: Myers itt többnyire nagyszakállas hobófiguraként cammog keresztül a mezőn, az anyjához fűződő viszonya pedig tovább rétegződik egy fehér ló folytonos megjelenése által. Az eredeti széria testvérviszonya is hangsúlyos szerepet kap, de ellentétben az eddigiekkel, a rendező itt érezhetően szeretne is kezdeni valamit ezzel az aspektussal. Így Myers türelmes cammogása mellett Laurie megzavarodását is figyelemmel követhetjük, hogy aztán a két párhuzamos úton haladó tévelyedett karakter egy ponton összeérjen. Mind szimbolikusan, mind szó szerint.
Myers és az ő egyre fodrozódó mitológiája minden kétséget kizáróan nagy figyelmet kapott a franchise negyven éve során, Zombie pedig ezt tovább vitte. Nem tudott emberi arcot adni a gonosznak, de érezhetően igazán csak ő érdekelte a film során és szinte másodlagosnak számított Laurie karakteríve. Amíg az első filmjében megértetni próbálta velünk (kevés sikerrel), addig annak folytatásában kvázi tragikus figuraként tekintett rá és szeretett volna megváltást adni neki azzal, hogy eléri célját és végre békében nyugodhat édesanyja szelleme mellett. Érdekes döntés. Ennél már csak az az érdekesebb, hogy Laurie szobájának falát egy Charles Manson-poszter ékesíti. De azt hiszem, ez már egy másik lapra tartozik.
Milyen konzekvenciát vonhatunk le mindebből? Leginkább azt, hogy kevés skizoidabb, katasztrofálisabb horror franchise létezik a Halloweennál. Olyan széria ez, amely folyamatosan próbálta magát újra definiálni, folyamatosan ellentmondott önmagának és mindig sarokba szorította saját magát. Olyan széria ez, amelynél mindig bebizonyosodott, hogy a kevesebb több, de ebből sose tudtak tanulni az alkotók. Olyan széria ez, ami most újra erőre kapott David Gordon Green filmjével, de elnézve az elmúlt negyven évet, jogosan gondolhatjuk azt, hogy csupán átmeneti katarzis az, amit átélünk.