Kissé hihetetlenül hangzik, de a John Carpenter által megálmodott Halloween az egyik legrégebb óta futó franchise Hollywoodban. Az 1978-as kultikusnak számító első rész óta, a filmek hidegvérű sorozatgyilkosa öt számozott folytatásban, rebootokban és megannyi crossover produkcióban boldogította már a slasher horrorok rajongóit. Az igazság az, hogy ezek a filmek szinte egytől-egyig borzasztóra, de minimum nehezen fogyaszthatóra sikerültek. Sőt, tovább megyek: ugyan Carpenter klasszikusának elvitathatatlanok az érdemei, és néhány aspektusa mind a mai napig remekül tartja magát, horrorként inkább már megmosolyogtató, mintsem vérfagyasztó. Szűk 10 év telt el a második Rob Zombie-féle Halloween óta, most pedig újból megpróbálkoztak az eredeti koncepció felmelegítésével.

David Gordon Green Halloweenje egyszerre Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) történetének folytatása és az egész Michael Myers-kultusz szellemi örököse. Az első rész ismerete szinte maradéktalanul elég ahhoz, hogy teljesen képbe kerüljünk a cselekménnyel kapcsolatban, ami hű maradt a gyökerekhez. 40 évvel járunk Laurie és Michael első találkozása után, ami örök életre megváltoztatta a nő életét, amit állandó szorongásban kellett leélnie. Laurie a lánya gyerekkorát is egy kisebb erőd kialakításával és a lány felkészítésével töltötte, hiszen szentül hitt abban, hogy Michael valamikor visszatér majd Haddonfieldbe, hogy felkutassa a nőt és végezzen vele. Nos, Laurie bevonzotta a dolgot, mivel a megtestesült gonosz megszökött a diliházból - talán mondanom sem kell - halloween estéjén. Nem kell sok neki, és egy kis előjátékot követően kezdetét veszi az a szokásosnál véresebb fogócska, ami már 40 éve jellemzi a Halloween szériát. Ám a minőség változott.

A 2018-as Halloween büszke ősére, hiszen rögvest a klasszikus roppant hangulatos nyitásával indítja útjára a filmet, amit most is John Carpenter páratlan zenéje fest alá, amiről később bővebben is beszélnünk kell. A rendező David Gordon Green jó néhány szellemes beállítással és ötletes kikacsintással idézi meg a filmet, ahol minden elkezdődött. Erre szükség is van, lévén a történet továbbra sem igényel többet pár mondatnál, ám a Halloween visszafogott, de néhány egész stílusos húzással mélyíti el a Myers-kultuszt, már amennyire azt lehetséges. A film alapvetései persze nem változtak, és még mindig elgondolkodtató, hogy ebből a végtelenül egyszerű koncepcióból hogyan születhetett egy ilyen hosszú életű franchise, ám az új Halloween próbálkozik becsülettel, nem is eredménytelenül. Jamie Lee Curtis hozza a kötelezőt, és a Halloween minden mesterkéltségével együtt is egész hitelesen teremti meg az egyszerre összetört, de bosszúszomjas áldozat archetípusát, amibe belefért még egy csipetnyi vagányság is. Mindenki más azonban teljesen felejthető, beleértve Laurie lányát és unokáját, akik ugyan ott vannak motivációs mozgatórugóként a filmben, érdemben nem tesznek sokat hozzá cselekményhez, ám közel sem annyira idegesítők, mint a korábbi delikvensek, ami már fejlődés. De hát kit érdekel ez az egész? A Halloween sosem ezekről a szerencsétlenekről szólt, hanem róla. A titokzatos alakról, a maszkos sorozatgyilkosról, a mumusról, aki már kisgyerekként halálra késelte nővérét: Michael Myersről. Róla bizony.

David Gordon Green Halloweenje sikerrel újította meg úgy és annyira a régi receptet, hogy az a mostani sztenderdeknek is megfeleljen, mi több, az átlag horror felé kerekedjen. Myers kultusza talán sosem azért született meg, hogy komolyan vegyük azt, inkább mindig is egy egyszerű slasher horror katalizátorának volt jó, másra nem igazán. Az előző több mint féltucatnyi Halloween próbálkozáson a legjobb esetben már csak nevetni tudtunk egy jót, Myers pedig abszolút elvesztette azt a fényét, amiért a műfaj egy ikonikus karakterévé vált. Most sem történtek radikális változtatások, hiszen számos olyan jelenettel találjuk szemben majd magunkat, amik felváltva kínosak és végtelenül ostobák. Arról nem is beszélve, hogy az egész műfaj talán legeseménytelenebb öt perce is itt született meg, ami borzasztóan ki tudja rántani az embert a hangulatból közvetlenül a finálé előtt. Szerencsére még ettől is el tudtam tekinteni, mivel a Halloween végig szórakoztatott. Méghozzá kifejezetten jól szórakoztam, mert több jelenet is bizonyította, hogy egy olyan horrorról beszélünk, aminek van stílusa, identitása és megvan a szándéka arra, hogy valami szerethetőt alkosson egy hányatott sorsú szériából. Michael prezentálása soha korábban nem volt még ennyire hatásos, a film néhol meglepően karakteres és minőségi fényképezése teljesen más megvilágításból mutatja be a karaktert. Majd sejteni kezdjük, hogy hamarosan felcsendül az ikonikus főtéma, ami meg is történik abban a pillanatban, ahogy Michael felhúzza a kopottas maszkot. John Carpenter korát meghaladó zenéje teremti meg igazán a Halloween atmoszféráját, az összetéveszthetetlen dallamokat pedig tovább tökéletesítették a mostani filmre. Tőlem elég messze áll ez a franchise, de ahogy ez a jelenet összeért a hibátlan zenével, még én is éreztem, hogy Michael visszatért, hogy ott folytathassa a vérengzését, ahol azt abbahagyta.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok kívánni, de bárcsak több csonkítás és vérengzés lett volna a filmben. Na, nem azért, mert problémák lennének velem, hanem mert marha jól állt a Halloweennek szinte minden, amit ezen a területen csinált. Mondjuk furcsán hatott, hogy míg Michael néhány rögtönzött műtétjét premier plánban nézhettük végig, addig valamennyit szinte teljes egészében a képzeletünkre bíztak, ami valahogy inkább volt csalódást keltő, mintsem hatásos. Az elődökhöz képest, meg önmagában is egész jól szuperált a para-faktor Michael fenyegető karizmájának köszönhetően, amit néhány laza, de jól időzített poénnal oldott a film, amikor kellett. Maga a sztori tényleg csak egy fokkal érdekesebb, mint eddig, ám egy egész okos fordulattal még azon is tudtak csavarni egyet, ami sajnos nagyjából három percig volt kihatással a film egészére. Elvileg Laurie és Michael végső leszámolása volt ez, a befejezést pedig majd annak függvényében értelmezhetjük, hogy mennyit kaszál a film. Ha jól megy a kasszáknál, akkor jön a folytatás - vagy nevezhetjük bárminek már ezen a ponton -, nem kell félni.

Az idei Halloween nem vált se dimenziót, se műfajt, ahogy annak gyermekbetegségeit sem orvosolja, de alaposan visszaszorítja azokat. Amit csinál, azt pedig stílussal és igyekezettel teszi, mindezt egy az átlagnál jóval szórakoztatóbb horror formájában. Ez pedig már most fényévekkel több, mint amit Carpenter klasszikusa óta kaptunk. Michael Myers visszanyerte a becsületét.