A Valentin-nap elviekben az érzelmekről, a szerelemről és annak megtalálásáról szól, de manapság inkább a turisztikai iparág, valamint a csoki és virágárusok egyik globális népünnepélyének számít. Míg a nők jobbára megörülnek neki, a férfiak inkább megőrülnek tőle és a hátuk közepére se kívánják. De teljesen mindegy, hogy ki hogyan viszonyul hozzá, azért ha máskor nem, ilyenkor több, mint alkalmas összebújni a kedvesünkkel egy kellemes romantikus mozi mellett. Összeszedtünk nektek néhányat (mert úgyis kimaradt egy csomó), amelyek akármikor jól eshetnek, de Valentin-napkor különösen.
Legénylakás (1960)
Kezdjük is egy igazi klasszikussal, méghozzá Billy Wildertől. Jack Lemmon mindig is remek volt a hétköznapi kisember szerepekben, Buddy Baxter pedig ennek az egyik legékesebb példája, aki a főnökei szerelmi légyottjaira biztosít alkalmi helyszínt legénylakása formájában. Aztán az otthagyott szerelmi légyott (Shirley MacLaine képében) esélyt kínál neki, hogy végre önmagáért is kiálljon végre az életben. Noha alapvetően egy bájos filmről van szó, mégsem lehet egy igazán könnyed moziról beszélni, amelynek visszatérő témája a törtetés, a hűtlenség vagy az öngyilkosság. Wilder művét többek között pont ez a kettősség teszi igazán zseniálissá és halhatatlanná.
A herceg menyasszonya
Az egyik legjobb mesefilm mind a mai napig és még harminc évvel a bemutatása után is coolnak számít, elvégre kardoznak is benne (Ted és Marshall ezt próbálja sikertelenül mímelni az Így jártam anyátokkal!-ban). Szerelem, humor, Inigo Montoya. Mi kell még? Rob Reiner filmje igazi időtálló klasszikus, a 80-as évek Csillagpora.
Mielőtt-trilógia (1995, 2004, 2013)
Még egy trilógiánk is van (pár év múlva talán már tetralógia is lesz), amelynek akár mindhárom darabját is választhatjuk, vagy éppen azt a részt, amelyik életszakaszban vagyunk. Ha még bohém fiatalok vagyunk, akkor inkább tudunk azonosulni a Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedő Celine és Jesse világlátásával (Mielőtt felkel a nap), pozitivitásával. Kicsit korosabban, az élet nagy forgatagába már jobban belerázódva, de álmainkat még nem feladva közelebb érezzük a valós idejű párizsi sétálgatást (Mielőtt lemegy a nap), a házasságba belesüppedve (Mielőtt éjfélt üt az óra) pedig sokkalta jobban áttudjuk érezni az elharapódzott viták, a ki nem mondott szavak, vagy az utólag már megbánt döntések súlyát, hála Richard Linklaternek, valamint Ethan Hawke és Julie Delphy kettősének.
Engedj be! (2008, 2010)
Míg az Alkonyat-mozik kivéreztették mind a vámpírokat, mind a fiatalok közti romantikát, addig a skandinávok egy kis vérátömlesztéssel visszaadták annak méltóságát a kisfiú és a vámpírlány között szövődő románccal, amelynek a nimbuszát - és ez a ritka kivételek egyike - még az amerikai remake se tudta lerombolni. Sőt! Az amerikaiban Kodi Smith-McPhee sokkal jobb, mint az eredetiben Kare Hadebrant. De ez lényegtelen is, ahogy a vér és a vámpírmítosz is, mert a gyermekkor ártatlanságát, tisztaságát (valamint a már ekkor megnyilvánuló mérhetetlen gonoszságát) kevés film tudta ilyen őszintén bemutatni.
Holdfény királyság (2012)
De azért Wes Anderson pár évvel később megpróbálkozott vele, csak egy lényegesen könnyedebb műfaji tálalásban, lényegesen nagyobb nevek társaságában. A film nem csak a maga természetességében beszél az első szerelemről, hanem arról is, hogy ez az épp annyira egyszerű, mint amennyire bonyolult érzelem mennyire fel tudja forgatni a felnőttek életét is, akiről azt hinné az ember gyerek fejjel, hogy tisztában vannak az érzelmeikkel.
Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)
Mind voltunk már úgy, hogyha tehettük volna, akkor szerelmünket kitöröltük volna az emlékeinkből, csakhogy kevésbé fájjon a hiánya. És mi van akkor, ha ezt megtehetjük, de a hiánya nemhogy csökken, hanem egyre csak növekedik és majd szétszakítja a tudatunkat és a szívünket. Michel Gondry és Charlie Kaufman hibátlanul kapta el ezt az életérzést ebben a kissé szürreális moziban, amelyben egyből beleszerettünk Kate Winsletbe és azonnal áttudtuk érezni Jim Carrey minden szívfájdalmát.
A nő (2013)
Ha manapság már szinte a kibertérben élünk, akkor joggal vetette fel Spike Jonze mozija a kérdést, hogy lassacskán abba is belezúghatunk. Rendkívül aktuális kérdéseket feszeget, emellett a magányról, az ebből fakadó érzelmi kiszolgáltatottságról éppúgy beszél, mint a szerelem korlátok nélküliségéről. Ékes bizonyíték rá, hogy Scarlett Johanssonba még audiovizuálisan is bele lehet szeretni.
Wall-E (2008)
Ha pedig már a cyber szerelemnél tartottunk, akkor kihagyhatatlan a Pixar cuki kis robotjának világmegváltó kalandja, amelyben szikrára gyúl egy Apple dizájnolt kis kutató robot iránt. Mindezt szinte szavak, de nem érzelmek nélkül.
Négy esküvő és egy temetés (1994)
Egy ilyen listáról lehagyhatatlan Richard Curtis munkássága, avagy a film, amely a lányok és lányos anyukák vágyálmává tette a hebehurgya Hugh Grantet. Kétségtelenül megnehezíti az ember életét, ha egy esküvőn találkozik élete szerelmével, együtt töltenek egy szenvedélyes éjszakát, majd a következő lagzin a hölgy bemutatja a vőlegényének, később pedig a saját menyegzőjén a nő már elváltként jelentkezik be. Curtis először ezzel a filmmel bizonyította be a világnak, hogy a hűvös, kimért briteknél jobban talán senki sem tud bájosabban beszélni erről a meglehetősen komplikált, vagy még inkább emberek által azzá tett érzelemről.
Sztárom a párom (1999)
Lényegében Curtis és Grant szinte teljes munkássága ide kívánkozna, a Notting Hill, avagy magyar keresztségben a Sztárom a párom viszont azért is kiemelkedik, mert olyan természetességgel kezeli, ahogy az egyszeri kis könyvárus és a hollywoodi díva egymásba szeret és próbálják a körülményekhez képest a hétköznapok szintjén kezelni a kapcsolatukat, hogy akarva-akaratlanul is elkezdünk hinni ebben az ezerszer elregélt tündérmesében.
Igazából szerelem (2003)
Na, oké! Csak azért is rárakom a listára, hiába tekintünk rá inkább karácsonyi filmként, Curtis első rendezésében összeválogatta a brit színészvilág nagyját (Hugh Grant miniszterelnöki tánca felejthetetlen), hogy az ő hol vicces, hol szomorú kis történeteiken keresztül meséljen a szerelem sokszínűségéről.
Bridget Jones-trilógia (2001, 2004, 2016)
Ha pedig egyedül töltjük eme jeles napot, akkor se csüggedjünk és merítsünk erőd Bridget kalandjaiból! Ez a Hugh Grant-sorozat utolsó felvonása, de a britek teltkarcsú üdvöskéje akkor is kihagyhatatlan a felsorolásból, már csak azért is, mert itt Grant végre inkább önmagát alakíthatta és a szélesebb közönség is megismerkedett Colin Firth hűvös sármjával, Renee Zellweger túlzott esetlensége és minden igyekezete, hogy megtalálja a nagy Ő-t egyszerre megmosolyogtató és sajnálatra méltóan ismerős. Pont ezért szeretjük.
L.A. Story - Az őrült város (1991)
Amikor Steve Martin még vicces (is) tudott lenni. Erre bizonyíték ez az abszurd kis szerelmi történet, amelyben a városi időjós élete fenekestül felfordul, miután elkezd társalogni egy útszéli jelzőtáblával, ami figyelmezteti, hogy az életében hamarosan nagy változások következnek be. És a szerelem hatására az ember szíve éppúgy kezd el egy megvadult vekkerórához hasonlítani, mint amennyire nem hat furcsának görkorizva tárlatot vezetni.
Brokeback Mountain - Túl a barátságon (2004)
Talán a témába vágóan egy film se világított még rá annyira arra, hogy a szerelem nem csak kortalan, de nemtelen is, viszont nagyon nem mindegy, hogy melyik korban. Ang Lee a két marhapásztor évtizedeken át tartó viszonyán keresztül beszél az őszinteségről, annak nehézségeiről és hogy a társadalmi konvekciók mennyire behatárolhatják két ember boldogságát.
Szólíts a neveden! (2017)
Ha pedig már a szerelem kortalanságánál és nemtelenségénél tartunk, akkor legyen itt egy friss versenyző is. Luca Guadagnino mozija tökéletesen ragadja meg nem csak kamaszkorunk legszebb nyarainak az életérzését, hanem az első szerelem pezsdítő érzését és annak fájdalmát is. Az pedig sokadlagos kérdés, hogy mindez két férfi között történik.
Moulin Rouge (2001)
Baz Luhrmann vörös függönyös trilógiájának a záró darabja kétségtelenül a legpompázatosabb, a legharsányabb, de ezzel együtt a legemlékezetesebb is, nem kis részt a zseniálisan feldolgozott daloknak, a szerelmet dicsőítő Ewan McGregor költőjének és Nicole Kidman kurtizánjának.
Kaliforniai álom (2016)
Musicalekből pedig kihagyhatatlan Damien Chazelle életvidám, giccstől mentes boldogságbombája, amely mindemellett éppúgy óda Hollywood csillogásához, mint meglepően reális mese arról, hogy a siker hajszolásának sokszor a személyes boldogságunk látja kárát.
Értelem és érzelem (1995)
Ha pedig már Ang Lee, akkor az Emma Thompson által adaptált Jane Austin klasszikus is kihagyhatatlan. Mennyire nehéz a múlt századi Angliában magukra maradt nővéreknek boldogulniuk, hallgassanak az eszükre és mondjanak le érzelmeikről, vagy kövessék a szívüket egy olyan korban, amikor az elköteleződést a legkevésbé sem érzelmi alapon hozták meg.
Amélie csodálatos élete (2001)
Naná, hogy ez kihagyhatatlan, hiszen a szerelemről a franciáknál jobban talán senki sem tud beszélni, hiszen az náluk éppen annyira világbrand, mint a jó sajt, a jó borok, vagy az Eiffel-torony. A naiva Amélie-be pedig képtelenség nem beleszeretni, ahogy elhatározza, hogy visszajuttatja a lakásában talált emléktárgyakat jogos tulajdonosának, miközben Montmarte lakóin próbál segíteni a maga sajátos módján.
A sort még a végtelenségig lehetne folytatni, szóval most Ti jöttök! Nektek mely filmek felejthetetlenek?