Valószínűleg mindenkiben megvan az első szerelem emléke, igaz? A felemelő érzés, ahogy pillangók repkednek a hasadban, már csak a gondolatától is a másiknak, ahogy megpróbálod előtte a legjobb arcodat mutatni és azt bizonyítani, hogy már mennyire érett vagy. Aztán a felemelő érzés, hogy ismét együtt lehettek, megérintheted, megcsókolhatod, átölelheted a másikat, vagy éppen a szakítás keserűségéét, hogy úgy érzed, mintha elvesztetted volna egy végtagodat, ami nélkül nem tudsz élni. És mindenki ismeri a tikkasztó meleg nyári érzését, a legyek és a szúnyogok zümmögésék, az érett barack illatát, a tó hűsítő, jeges vízét, az ebben való örömteli fürdőzést. Luca Guadagnino filmje ezeket az élményeket, érzéseket sűríti bele egyetlen csodálatos filmkölteménybe, amelyben még egy kicsit a művészet iránti tiszteletét is kitudja fejezni.
Mielőtt jobban belemennék a film elemzésébe, rögtön essünk túl a lényegen: igen, ez az a mozi, amelyben két férfi, a 17 éves nagy kamasz Elio (Timothée Chalamet) és apja egyetemi diákja, Oliver (Armie Hammer) egymásba szeretnek, valamikor a 80-as évek derekának Olaszországában. Igen, csókolóznak és össze is gabalyodnak többször is a játékidő alatt, nem is egyszer! Oké, most pedig, hogy túl vagyunk a legkényesebb részen, folytassuk műsorunkat, a többiek pedig kapcsoljanak el!
Guadagnino már előző rendezésében, a Vakító napfényben is hibátlan érzékkel ragadta meg Olaszország és a nyár szépségeit, pedig ott a hedonista Ralph Fiennes fürdőzött meztelenül és Dakota Johnson incselkedett (meztelenül), míg Tilda Swinton (szó szerint) némán tűrt. Viszont a film két harmadánál adódott egy látványos törés és az addigi kamara dráma átváltott krimibe. A Szólíts a neveden! egyik legnagyobb erénye, hogy jelen esetben ilyenről szó sincs, egy rendkívül intenzív és hangulatos coming-of-age mozi.
És mint az ilyenek jó részének - mint például Richard Linklater Sráckorának - nincs érdemi története, inkább egymásra fűzött jelenetek összessége, amelyek két fiatal szerelmének az ívét adják ki. Teszi mindezt úgy, hogy a legtöbbeknek ismerős, átélhető az érzés, ugyanis a Szólíts a neveden! egyik legnagyobb erénye, hogy jóformán teljesen mellékes az, hogy a két szereplője férfi. (És nem, visszaélésről sincs szó, csak azért mert az egyik fél tinédzserkorban van, és annak is már a végén.) Utoljára ennyire másodlagossá tenni a szereplők nemét egy meleg szerelmi történetben Ang Lee-nek sikerült a Túl a barátságonban, viszont ott a történet kifutása a közeg ellenséges természetéből adódóan nem is lehetett másmilyen, mindamellett hogy több évtizedet ölelt fel a film.
A legendás (egyébként szintén meleg) forgatókönyvíró, James Ivory (Napok romjai) kiváló érzékkel ragadta meg a két fiatal szerelmének az univerzalitását, amelyben a környezetük is közrejátszik. Ez a legkevésbé sem idealizált, csupán nem stigmatizál. Nem állítja be rossznak, avagy hisztisnek Elio barátnőjét, mint ahogy a családját sem vaskalaposnak, ami a jelenlegi egyik legjobb karakterszínész, Michael Stuhlbarg gyönyörű monológjában csúcsosodik ki igazán.
Ennek a filmnek a sztárjai azonban mégiscsak a főszereplői. Armie Hammer már korábban is bizonyította, hogy tud ő játszani. Nem, nem a Social Network - Közösségi háló Winklewos-ikreire gondolok, vagy A magányos lovas-Az U.N.C.L.E. embere kettősre, habár ezekben remek komikusi vénáját is megcsillogtathatta, amihez szintén kell tehetség - hanem Clint Eastwood kissé méltatlanul alábecsült J.Edgar című (kissé száraz) mozijára, amelyben (mit ad Isten?) Leonardo DiCaprio szerelmét alakította, mellesleg érzékeny játékával még Leo performanszánál is maradandóbbat alakított. Jelen esetben is egy magával ragadó, jó kiállású, magabiztos férfi, aki bájosan esetlenül ropja a táncparketten. A film igazi fölfedezése azonban mégiscsak az Eliót megformáló Timothée Chalamet, akinek intelligenciájába és ettől fakadó személyes bájába garantáltan sokan beleszeretnek, férfiak és nők egyaránt (abszolút jogos az az Oscar-jelölés). Ő az a fiatal, aki hozzánk hasonlóan rövid nadrágban végigteker a kietlen országúton, csakhogy a nyári hőséget csillapítsa egy kiadós pancsolással. Ő az, aki maga sem tudja, hogy hogyan kezelje, ha valaki bele van zúgva és ő az, aki még nem tudja, hogy mennyire tud fájni, ha valakit túlontúl közel engedünk magunkhoz.
Pont ezen érzések miatt egy rettentő mód őszinte és tiszta film - bizonyos értelemben még nosztalgia mozinak is lehetne nevezni, no persze nem a szó "Abrams-i értelmében" - és érthető, hogy Guadagnino miért is tervezi már a film folytatását, Linklater Mielőtt-trilógiájához hasonlatosan, amelyben Elio és Oliver életének egy másik szakaszába nyernénk bepillantást. Ugyanis szerelemről ennyire tisztán és őszintén csak a legnagyobbak tudnak mesélni. éppen ezért a Szólíts a neveden!-nek ott van a helye a legnagyobb szerelmes filmek között.