Ha kimaradt az első rész, akkor a linken keresztül pótolhatjátok.
Miként azt a pislogás közbeni lélegzés nehéz-lélekölő feladatát sikerrel vevő kedves olvasóink kiókumlálhatták, írásunk több fontos filmes mozzanatról is lerántja a leplet. Magyarul: spoilerek következnek! Ergo, innentől kezdve ki-ki a saját felelősségére folytassa a cikket.
Hogy én mekkora zseni vagyok!
Sajnos sokan esnek abba a csapdába, hogy bármi áron, de meg akarják hökkenteni a publikumot. Emiatt vágyuk hajszolása során nem igazán foglalkoznak azzal, hogy nagy ötletük hozzávetőlegesen annyira illeszkedik a történetbe, mintha a Disney klasszikusának fináléjában Bambit érdemei elismerése végett kineveznék állami fővadásznak. Oliver Stone 2012-es Vadállatokjában a marihuána-termesztésből élő Chon, Ophelia és Ben kénytelenek felvenni a harcot az őket zaklató drogkartellel - hogy aztán a végső, nagy adok-kapok során egytől egyig odavesszenek.
Katartikus-könnyfakasztó lezárás - lenne, ha nem fárasztanának azzal, hogy a véres-beles hacacáré nem több egy, a jobb szappanoperákban is undorral alkalmazott képzelődésnél.
A főleg sorozatokat és tévés produkciókat jegyző Allen Coulter 2010-es nagyjátékfilmje, az Emlékezz rám sanszosan egy csöpögős, viszont vállalható romantikus drámaként maradt volna meg a köztudatban. De a rendező a maximális hatás végett úgy döntött, hogy a súlyos traumáik okozta lelki sérüléseiket a szerelem hatalmával gyógyítani próbáló Tyler (Robert Pattinson) és Ally (Emilie de Ravin) bimbódzó kapcsolatának 9/11 fog véget vetni. Mivel ez semmit sem tesz hozzá a cselekményhez, csak egy teljesen kiszámíthatatlan csavar-imitáció, rengetegen felháborodtak az USA nemzeti tragédiájának ennyire profán felhasználásán. Főleg, mert az egész egy, az utolsó pillanatban bedobott, két perc alatt kiötölt blődségnek hat.
A Törvénytisztelő polgárt papírra vető Kurt Wimmer ellenben biztosan habosra izzadta az ingét fene nagy igyekezetében. Elvégre a családját elvesztő merénylet-specialista, Clyde Shelton bosszúhadjáratára fókuszáló thrillerének nagy fordulata annyira sokkolóan idióta, hogy kizárt, hogy nem hetek megfeszített munkájával lett kitalálva. Ennek oka, hogy a vitathatatlanul feszült vendetta-hadjárat legnagyobb rejtélye az, hogy a férfi miként képes egy börtöncellában raboskodva sorra likvidálni a célpontjait. A néző a legkülönfélébb teóriákat állítja fel, hogy gyorsan el is vesse őket, ám az igazságot nem tippelheti meg. Mivel kisül, hogy a gyermeke és neje gyilkosát futni hagyók kiiktatására szent esküt tevő fanatikus úri kedve szerint slisszolt ki-be egy titkos alagúton. Tekintve, hogy a veszélyesebb elítélteket éjjel-nappal ellenőrzik, ez egy, a mókafaktort előbb egy padkára haraptató, és annak fejére vasalt bakanccsal ráugró baromság, egyben a közönség kirívó-vérlázító hülyének bélyegzése.
Hát hogyne
Persze, a korábban olvasott elrettentő példák készítői legalább védekezhetnek azzal, hogy egy kiérlelt kreatív folyamat siklott totálisan félre. De mások ezzel a szerény mentséggel sem élhetnek, mivel világos, hogy halovány segédfogalmuk sem volt arról, hogy mit csinálnak.
A legrosszabb direktorok listáin bérelt hellyel bíró Ed Wood alkoholista szakmai antitalentumként egyik bakot a másik után lőtte, ám negatív csúcsteljesítménye tagadhatatlanul a 9-es terv a világűrből. Hiszen itt végső kétségbeesésében még ímmel-ámmal sem törekedett arra, hogy fáradozásai pusztító gyümölcse érintőlegesen is koherens legyen. Ebben ugyanis egy idegen civilizáció lakói attól tartanak, hogy az emberiség egy naprészecske-bombával elpusztítja az univerzumot. Tiszta sor - de hivatalosan a Föld egyetlen kormánya sem hajlandó velük szóba elegyedni, és ez felpaprikázza őket. Így vezetőjük arra jut, hogy csupán egyetlen, bevett-csalhatatlan módszerrel csikarható ki a párbeszéd: ha San Fernandóban reanimálnak pár holttestet, és négy, gátlástalanul garázdálkodó zombival taszítják káoszba a települést. Hogy miért nem szállnak le New York közepén, vagy bombázzák vissza a planétát a pattintott kőkorba, az nem derül ki.
Befejezésként következzen a hazai szórakoztatóipar egyik, ha nem egyenesen a leggyalázatosabb mélypontja. Kabay Barna a rendszerváltás követően elsősorban magyar klasszikusok hullámzó színvonalú, ám a nevetni akarók tetszését szinte maradéktalanul elnyerő remake-jeivel biztosította helyét a szakma ege alatt. Később a megosztó Papírkutyáknál már érződött, hogy kifutóban a lendület, és a Szuperbojznál nyilvánvalóvá lett, hogy a mázliszériája kifújt. A magát tessék-lássék mozgóképnek álcázni igyekvő reaktorbalesetben azonban nem a komolyan nem gondolt, viccnek pedig túlságosan durva alakítások a legfájóbbak, hanem a totális koncepciótlanság. Főleg, mert miként arra a forgatókönyvíró feladatokat elvégző Litkai Gergely rámutatott, ő egész egyszerűen nem azt adta ki a kezéből, amin a végén a mozilátogatók szörnyülködtek. A lista hosszasan sorolható.
Az, hogy az elvileg kemény rockereknek fogalmuk sincs műfajuk alapjairól, sőt, Bajor Imre countryénekesnek öltözködve bohóckodik, önmagában is elképesztő. Ahogy az is, hogy szemernyi következetesség sem érhető tetten a végeredményen. A napszakok folytonosságára minimálisan sem ügyeltek, és a játékidő szép hányadát a költségvetési okokból megkurtított jelenetek miatt érthetetlen motivációjú, hányó-dülöngélő, vagy imbecillis baromságokat tevő holdkórosok szerencsétlenkedése tölti ki. Ráadásul halmazati büntetésnek a spórolási szándékkal vegyített nettó trehányság más területeken is megmutatkozik. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az eredeti sztoriban a Rudolf Péter által megformált Lala egy kopasz macskát dédelget kiskedvenceként - a filmben viszont kutyája van, de cicusnak hívja. Ezért a funkciótlan BMX-ezés, vagy a semmiből induló, és pontosan oda visszaérkező ál-konfliktusok nem rontanak az összképen, mivel annyit számítanak, mint pestisben elhunyt hullán a benőtt köröm.
Ha szerintetek kimaradt egy találó példa, ne legyetek restek, osszátok meg velünk észrevételeiteket a kommentek között vagy a Facebook-oldalunkon!