Nem lehet elmondani Sylvester Stallone-ról azt, hogy ne feszegetné a határait és ne lenne bevállalós: miután több műfajban is próbára tette magát és több ízben sikerrel megállta a helyét (habár a felnőttfilmes karrier nem tartott sokáig), egy műfajjal azért még adósa volt saját magának és nekünk is egyaránt: a valóságshow-val. Most ezt is kipipálhatja végre.
Hogy miért adta erre a fejét, az persze egy jogos kérdés. Egyfajta választ természetesen kapunk már az első epizódban, ami valahogy úgy hangzik, hogy Sly annyit van távol a családjától egész évben, hogy kellett egy projekt, ami kvázi rákényszeríti őt arra, hogy együtt legyen feleségével és három lányával.
Hogy ez mennyire valódi válasz és mennyire megy csupán a kirakatba, azt nem a mi tisztünk megítélni, úgyis mindenki elő fog állni a saját maga verziójával, ami irányulhat a pénzéhségre, a magamutogatásra, az exhibicionizmusra, arra, hogy Sly már a családját is kiárusítja így, hogy már Rocky és Rambo kezét is elengedte. De talán az igazi válasz az (vagy legalábbis a számomra szimpatikus), hogy rábólintott egy valóság show-ra szimplán azért, mert Sly-ként lényegében megtehet bármit. Egy ilyen össze nem téveszthető, ikonikus karakterekkel telített karrierrel rendelkező színész/rendező miért is ne tehetné meg, hogy picit beengedi a kamerákat és azáltal a rajongókat az ő privát szférájába és bepillantást enged a családjával való kapcsolatába, a sajátos dinamikájukba?
A The Family Stallone pedig ezt teljesíti is, beengedi a nézőt Sly-ék csilivili, patyolat és álomba illő otthonába, erőteljes fókuszt irányítva talán kevésbé a színészre, hanem a lányaira és azok apró-cseprő problémáikra. A valós (vagy valósnak beállított) jelenetsorokat meg-megszakítják a családtagok egyenkénti kommentárja, hozzászólása és apró sztorizása, ezzel pedig kirajzolódik egy saját bevallásuk szerint sem normális családi dinamika. Kár is lenne tagadniuk, de tényleg kihangsúlyozzák, hogy az övék meglehetősen sajátos família, ahol a családfő az év nagy részében távol van (ezzel lényegében távkapcsolatra ítélve egy amúgy elmondásuk szerint mégiscsak jól működő házasságot) és ahol a lányok párkapcsolata eleve nehezített pályára terelődik a nevük és apjuk ténye miatt. Ezt több vicces sztorival is alátámasztják az első két epizód során, felelevenítve fiúkat, akiknek fogalmuk nem volt, hogy hová kerültek és fiúkat, akik már eleve forgatókönyvvel érkeztek az első randevúra.
Ezek nyilván nem hangoznak túl súlyos konfliktusnak vagy drámának első hallásra, de ami tetszik, hogy tényleg inkább vicces családi sztorikként hozzák fel őket. Egyikkel-másikkal következetesen felépítve Stallone-ról egy olyan képet, ami akár már bennünk is kialakulhatott tudat alatt: hogy a lányai, ha a randizásról beszélnek vele, akkor egyből Rambo neve merül fel. Ugyanakkor mégis egy törődő (talán túl törődő) apáról van szó, aki amellett, hogy lányaival gyerekkorukban nyers tojást itatott, nagyokat lehet viccelődni. Utóbbit egy olyan trollkodással is alátámasztják, amelyet egyikük terhességének a bekamuzásával abszolválnak. Vicces család, meg kell hagyni, az pedig külön hab a tortán, hogy az archív felvételekkel is próbálnak valami újat mutatni a rajongóknak.
A sorozat igyekszik behozni a Stallone-család közeli hozzátartozóit, barátait, úgy mint a zenész Frank Stallonét, aki vicces, picit fura és excentrikus nagybácsiként van jelen, vagy éppen az egyik jelenetben magával Al Pacinóval és Dolph Lundgrennel kiegészült haveri társaságot. Ez utóbbi társaság eddig sajnálatos módon kevés platformot kapott, de már így is szívet melengető érzés látni, ahogyan Sly tornyosodó, de baráti és atyáskodó egójának/figurájának árnyékában fényében jelen vannak és vicceskednek egymással. Mindebből egyébként felmerül annak a kérdése, hogy mégis a sorozat kinek is készült? Nem biztos, hogy a hardcore rajongók, akik Stallonét a Rambóból és a Kobrából éltetik, megtalálják a számításaikat, ahhoz talán a sorozat túlságosan "csajos". A fiatalok pedig talán nem tudják hova tenni a boomer, szivarozó öregfiút, aki picit ódivatú nézeteket vall arról, hogy hogyan neveljen három lányt és hogy miként kezeljen egy esetleges házasságot vagy azt, hogy egy napon nagyszülő lesz. Akárhogy is, az eredmény kellően stresszmentes, helyenként steril szórakozás (a steril szót pedig akár a környezetre, vagy a felvetett problémákra is lehet érteni), amiből lejön, hogy Sly lányai tényleg nagyon viccesek, ahogyan egymást és apjukat is szívatják.
Az első epizód végén felvillantott előzetes valamennyire azért előre jelzi, hogy kisebb-nagyobb drámák el fognak férni az évad folyamán (párkapcsolati problémák, egyetem stb.), de alapvetően feltételezhető, hogy a továbbiakban is egy könnyed hangvételű reality show-t fogunk kapni. Furcsa látni Stallonét egy ilyen, bizonyos értelemben alárendelt szerepben, hiszen itt akármennyire is ő a családfő, a családjának bármely tagja könnyűszerrel helyreteszi néhány poénnal. Ő pedig dörmögő baritonjával, szivarral a keze ügyében, önelégült arccal, önbizalomtól jótékonyan duzzadón veti alá magát ennek az egész műfajnak. Mert végülis: miért is ne tehetné?