[embed]https://www.youtube.com/watch?v=5Mba8oZnI00[/embed]
John Williams – Superman (1978)
Richard Donner mozija és annak folytatásai nélkül a mai képregényadaptációk nem, vagy nem azok lennének, amik most, és furcsa mód ugyanez igaz a színes füzetek hőseire is, hiszen valahol mindegyikük a kryptoni bevándorló vörös köpönyegéből bújt ki. Persze a film – mely korának legdrágábbja volt, háromszor drágább, mint az egy évvel ezelőtti Star Wars – nem lett volna akkora siker, ha nem találják meg az ideális főszereplőt Christopher Reeve személyében. A ma már kelleténél könnyedebbnek, és itt-ott banálisnak tűnő mozi a helyén és a maga idején kezelve szórakoztató darab, többek között pont Reeve játékának hála, aki egyszerre érzékelteti hibátlanul Clark Kent esetlenségét és Superman fenségességét (piros alsó ide, kacsa frizura oda). Rajta kívül az akkor is már legendának számító Gene Hackman említhető még meg, aki a kelleténél komolytalanabb Lex Luthor a képregényfüzetekhez képest, de szemmel láthatóan élvezi az egészet.
A rendező nagyon helyesen belátta azt, hogy egy ilyen, már akkor is popikonnak számító figurához elengedhetetlen a megfelelő zenei aláfestés és főtéma, ezzel is kitaposva az utat a műfaj többi képviselője előtt. Első választottja Jerry Goldsmith volt, akivel a nagysikerű Ómen-en dolgoztak együtt, ami meghozta a komponista karrierjének egyetlen Oscar-díját. Csakhogy a film munkálatai elhúzódtak, végül pedig Goldsmithnek vissza kellett mondania a felkérést. Így került a helyére az akkor a Csillagok Háborúján éppen túleső John Williams (akinek árnyékával Goldsmithnek egyébként is sokszor kellett megküzdenie karrierje során), aki pályája egyik leghíresebb témáját alkotta meg.
És igen, témáját, nem filmzenéjét, ugyanis Williams szerzeménye kevésbé tematikus, mint azt tőle megszokhattuk, és pont ezért az Acélember máig halhatatlan motívuma (valamint a szerelmi téma) az, ami fennmaradt, nem maga az album egésze. Viszont nem hiába. Ez a rezesekre épülő induló nem hiába inspirálta később a karaktert megformáló Reeve-et, és gyakorlatilag akárki meghallja a híres fanfárokat, kinyújtott kezekkel imitálja a repülést (de az emberiség 99%-a ezt csak az asztalon elterülve, pár feles után képes megcsinálni). A zene pedig leginkább akkor működik, ha a jól ismert téma felcsendül (pl.: „Prelude and Main Title March”, „The Fortress of Solitude”, „The Big Rescue”). Supermané mellett még a szerelmi téma, ami igazán hangsúlyosra sikerült, ezzel is a Mester megalkotva élete egyik legszebbjét.
Említést érdemel még az Acélember szülőbolygójának, a Krypton-nak, valamint a főgonosz Lex Luthornak a motívuma. Előbbi, egy lassú, de méltóságteljes dallamsor, ezzel is érzékeltetve az elpusztult bolygó dicső múltját, míg utóbbi egy eléggé könnyed, komikus téma, amely nem segít abban (de nem is próbálja), hogy komolyan vegyük Luthor figuráját. Ráadásul Williams mintha ehhez a motívumhoz a Reszkessetek, Betörők! két tökkelütött rabló figurájának zenei leképezésénél is hozzányúlt volna, ahogy a „Superfeats” izgatott vonósai is visszaköszönnek a Harry Potter második részében. Ez persze a szerző érdemeiből semmit sem von le.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=lp8wckSpNNk[/embed]
Ken Thorne – Superman II. (1980)
Az első rész természetesen hatalmas siker volt, ami annak rendje és módja szerint folytatást eredményezett. Donner az első két részt együtt forgatta, de összekülönbözött a stúdióval, ezért a második epizód forgatását nem tudta befejezni. Ezért a producerek felbérelték Richard Lester-t, hogy a kész anyagokat egészítse ki a saját elképzeléseivel. Az általános vélekedés szerint a Batman-filmekhez hasonlóan, Superman kalandjai is részről részre gyengébbek lettek, én ebben az esetben vitatkozom, ugyanis az első résszel egyenértékűnek, hovatovább jobbnak tartom. Itt a film nem különíthető el két, kifejezetten ellentétes hangvételű részre (ezt mindenki döntse el maga, mennyire számít pozitívumnak), és a hosszú expozíciót is mellőzik, részben azért, mert amit kellett azt már az első részben felvezették (többek között a gonoszokat is), így egy sokkal pörgősebb, és nagyobb súlyú film született a maga kategóriáján belül. Amellett, hogy az Acélember három, vele egyen rangú kryptonival néz szembe, még szerelme kedvéért a hatalmáról is hajlamos lemondani, ami ha ideiglenesen is, de lerántja a földre a karaktert.
Mivel John Williams elfoglaltságai miatt nem ért rá (elvégre a Galaktikus Birodalom is akkor vágott vissza), ezért Lester házi zeneszerzőjének számító, az akkoriban még nevesnek számító Ken Thorne ugrott be, akinek lényegében annyi dolga volt, hogy Williams jól ismert főtémáját adaptálja és variálja. Thorne pedig jól megoldotta a feladatát, hiszen egy laikusnak fel se tűnik, hogy nem a Maestro komponálta a dallamokat, ugyanakkor semmi újat nem is tett hozzá. A visszatérő témákat – például Superman-ét és Luthor-ét – nem használja agyon, habár a „Main Title” a maga öt és fél percével a kelleténél hosszabb, mint az ildomos lenne, de Luthor motívumát például ügyesen interpretálta a „Lex Escapes” – „Lex and Miss Teschmacher to the Fortress” kettősben. Noha a gonoszok származása okán az első rész Krypton-témája is felhasználásra került, és Zod tábornok is kapott egy pár hangos motívumot, ezek nem elég erőteljesek egy ilyen ördögi trió zenei kifejezéséhez, de az akció tételek, mint amilyen például az "Aerial Battle/Superman Saves Spire" kifejezetten korrektnek mondhatók.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=HIqhqgw30kY[/embed]
John Ottman – Superman Returns (2006)
Ugyan Christopher Reeve-el még két film készült, ezek már annyira közutálatnak örvendtek, hogy nem csak a rajongók, hanem a 2006-os film készítői is semmisnek tekintették, épp ezért nem térek ki a zenéjükre én sem. Bryan Singer hőn áhított mutánsait hagyta ott Superman-ért, és nem lehetne azt mondani, hogy megérte neki. Ugyan a kritika szerette, a közönség már kevésbé, mivel túl lassúnak, és régimódinak tartották. Való igaz, mivel a Superman visszatér az első két film modern korba helyezett, nem szorosan vett folytatása, ezért azok szellemiségét szorosan magán viseli, ami viszont a részben szeptember 11. után megváltozott világfelfogás, részben az akkorra már egyre komolyabb hangvételű képregényfeldolgozásoknak hála (melyek útjára indítója pont Singer volt) már idejétmúltnak hatott. Én mégis egy nagyon is mély tiszteletadásnak gondolom az eredeti filmek felé, ami az akkor már két éve halott színészlegenda, Marlon Brando az első részből kihagyott jeleneteinek beemelése mellett történetében és finom kis utalásaiban is megidézi a klasszikus első két részt, de ez természetesen a tragikus sorsú Christopher Reeve-re kísértetiesen hasonlító Brandon Routh játékában is tetten érhető ez a főhajtás.
Ha Singerről van szó, akkor nem is kérdés, hogy a zeneszerzői posztot John Ottman tölti be, akivel a rendező még iskolai tanulmányai alatt barátkozott össze, és akivel azóta is állandó kollégák. Ráadásul Ottman nem csak a zenéért szokott felelni, hanem a filmek vágásáért is, ami könnyebbé teszi számára, hogy egy megfelelő ritmusú kompozíció szülessen a képek alá. Maga a komponista pedig nagy rajongója John Williams és Jerry Goldsmith munkásságának, akiknek a zenei örökségét igyekszik zenéiben is továbbvinni, itt pedig a filmhez hasonlóan tiszteletét adhatta egyik legnagyobb példaképe előtt.
Ottman pedig remek munkát végzett, nemcsak Williams klasszikus témáinak átemelésével, hanem ezek hozzáigazításával is saját elképzeléseihez, ami például a korábbi verziókhoz képest a szerzőre jellemző kórus erőteljes használatában mutatkozik meg. A nyitó tétel „Main Titles” a már jól ismert téma feszesebbre vett, de még mindig hősiesen magasztos verziója. Szerencsére a jól ismert fanfáros „Superman Theme”-hez Ottman csak akkor, és éppen csak annyira nyúl, amennyire kell, elsősorban az akció tételeknél, mint például a „Saving The World”, a „Not Like The Train Set” vagy az album csúcspontjának számító „Rough Flight”.
A komponista természetesen a méltán híres szerelmi témát sem hagyta figyelmen kívül, ami Williams Krypton-motívumával egyetemben nagyszerűen idéz meg a gyönyörű „How Could You Leave Us”-ban. Ellenben Williams könnyed Luthor témáját nem tartotta meg, részben azért sem, mert a Gene Hackman-től a szerepet megöröklő, szintén zseniális (szintén kétszeres Oscar-díjas) Kevin Spacey antagonistája lényegesen komorabb, mint elődjéé volt. Ez az új, pár hangos, sejtelmes motívum szintén többször visszaköszön, például a „Tell Me Everything”, a „So Long Superman” vagy a már említett „Not Like The Train Set” tételekben. Még szintén Luthorhoz – pontosabban az ő újabb ingatlan ügyleteihez – köthető, az Ottman-re jellemző, erőteljes dob szekció használata, ami például a „Bank Job”-ban vagy a "Saving The World”-ben köszön vissza. Az albumot pedig természetesen a fontosabb témák egyesítésével zárja a szerző a „Reprise/ Fly Away”-ben nagyszerűen, természetesen Williams híres fanfárjával búcsúzva, ami (mint tudjuk) ettől a méltán híres témától a végleges búcsút is jelentette a mozi nézőknek.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=7kzKJL6TfnM[/embed]
Hans Zimmer – Man of Steel (2013)
Singer filmje nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mérsékelt anyagi sikerével (270 milliós büdzsére hazájában csak 200-at hozott vissza). Noha Singer fogadkozott, hogy a 2009-re beígért következő rész lényegesen akcióközpontúbb lesz, a Warner ebből nem kért, és kaszálták a projectet. Ugyanakkor a Marvel ezt követő folyamatos sikereit ők se nézhették tétlenül, miközben velük ellentétben a DC Comics összes képregényhőse hozzájuk tartozik, de csak egy Batman-t tudtak felmutatni. Szerencséjükre A Sötét Lovag Trilógia rendezőjét, Christopher Nolan-t is izgatta az Acélember némileg már idejétmúlt figurája, és Batman záróakkordjának forgatási szüneteiben a forgatókönyvíró David S. Goyer-rel a figura megreformálásán dolgoztak. Mivel a rendező saját hőse kalandjainak lezárásával volt elfoglalva, ezért a rendezői stafétát a 300 és a Watchman látványorientált rendezőjének, Zach Snydernek adta át. Maga a film viszont olyan szinten megosztotta mind a kritikusokat, mind a nézőket (még ha a bevételi adatok nem is ezt mutatják), amire régen láttam példát. Noha mi szerettük, abszolút megérthető az ellentábor véleménye is, akiknek a problémái elsősorban Goyer feketelyukaktól (szerintem inkább csak féregjáratoktól) hemzsegő forgatókönyvéből fakadnak.
A zene és annak szerzőjének személye ebben az esetben igencsak kérdéses volt, hiszen az egyik leghíresebb szuperhőstémának a súlya nehezedett a leendő komponista vállára. Első körben a filmzenékben járatos rajongók a Snyder házi zeneszerzőjének is titulált Tyler Bates-t suttogták. Bates viszont több szempontból is rizikós választás lett volna, egyrészt azért, mert érdemi munkával még nem rukkolt elő (A legsötétebb óra „zenéje” például katasztrofális), Snyder leghíresebb művénél, a 300-nál pedig plágiumbotrányba keveredett, mivel bebizonyosodott, hogy annak témája hangjegyről hangjegyre megegyezik Elliot Goldenthal Tituszhoz írt szerzeményével. Nolan viszont a fedélzetre hozta a most már állandó komponistájává avanzsáló Hans Zimmert, aminek hallatára a rajongók nemhogy felsóhajtottak, hanem örömujjongásban törtek ki. Mielőtt azonban a zene elemzésére térnék ki, had jöjjön egy hosszabb eszmefuttatás Zimmerről és a hozzákapcsolható jelenségről.
Tulajdonképpen van valami sorsszerű abban, hogy az egyik leghíresebb szuperhős kalandjainak útjára indításában a kor két legnépszerűbb komponistája segédkezett, noha mind Williams, mind Zimmer a hollywoodi filmzeneszerzői elit két végpontját jelöli. Míg előbbi a klasszikus zeneszerzés képviselője, addig utóbbi a könnyű zene irányából érkezett ebbe a világba, és a két stílus között – hogy stílszerű legyek – zongorázni lehet a különbséget. Abban viszont, hogy a mai filmzeneszerzés ennyire felhígult, és eliparosodott, elsősorban Zimmer és az ő egykor egyedinek számító stílusa okolható.
Noha magam is a szerző rajongójának vallom magam, aki minden évben talál valamit, amit várhat tőle, és ami végül az év végi listáján szerepel is, az a sztárolás, ami Zimmer egy-egy leendő munkáját kíséri, már bennem is egyre nagyobb visszatetszést kelt. Már csak azért is, mert nála sokkal tehetségesebb zenészeknek nem jár ki akkora rivaldafény, mint neki és társainak (de lehet, hogy ők egyszerűen nem igénylik). A germán komponista sosem csinált titkot abból, hogy zenéit szellemírók segítségével készíti. Ezzel még nagyobb probléma nem is lenne a nagyobb hangvételű filmek esetében, elvégre nyilván nem csak Zimmer csinálja ezt (csak ő van annyira jófej, vagy korrekt, hogy ezt felvállalja), de amikor az olyan bérmunkákon is, mint például a Holiday, vagy A Simpson-család fél tucat zeneszerzővel dolgozik együtt, az már ellenérzéseket vált ki az emberben. Ráadásul ezek a komponisták rászabadultak Hollywoodra, és általában minden eredetiség, vagy ötletesség nélkül használják fel újra a Zimmertől tanultakat, ezzel az ő érdemeit is kisebbítve (kivételt képez ez alól Harry Gregson-Williams és John Powell). Ennek hála pedig a klasszikus filmzenékre az igény visszaszorult, amire Zimmer az utóbbi időkben csak rájátszik az élő hangszereket egyre inkább háttérbe szorító munkáival.
És innen eredeztethető egy másik problémám vele kapcsolatban. Egyre inkább bebizonyosodik számomra, hogy munkái nem vagy csak részben időtállóak. Az egykor etalonnak számító A Szikla vagy a Rés a pajzson zenéje felett már eljárt az idő, és nemrég megdöbbenve tapasztaltam, hogy az etalonnak számító, harmadik karibi kaland is erodálódni kezdett. Épp ezért tartom Zimmert – néhány üdítő kivételtől eltekintve (pl. A Da Vinci Kód) – a mai filmzeneszerzés gyorskajáldájának, vagyis munkái pár éven (és nem évtizeden) belül elavultnak fognak hangzani más komponisták, vagy éppen Zimmer aktuális munkáihoz képest.
Eme hosszúra nyúlt, negatív bevezető ellenére viszont meglepetésként érhet, de azt kell mondjam, hogy Az Acélemberhez írt szerzeménye nagyon is minőségi munka. Pedig ugyanazt az utat járta be nálam, mint tavaly A Sötét Lovag – Felemelkedés zenéje, tehát a film után nyert igazán értelmet és hangsúlyt, ami a képek alatt még zimmeri mércével mérve is epikus. Addig egy egybe hangzó masszának tűnt az egész, ami gyakorlatilag a szerző, elektronikát jócskán igénybe vevő munkáiból táplálkozik, valamire való témák nélkül. Részben igaz, mivel a Man of Steel hangzásában leginkább a már emlegetett Sötét Lovag-trilógiával, de elsősorban az Eredettel rokonítható, itt-ott korábbi munkáinak felidézésével, mint például A Szikla, viszont azt nem lehet mondani, hogy nincs egy valamire való főtéma sem, csak éppenséggel nehezebben megfogható, mint Williams klasszikusa.
A kezdő „Look to the Stars” rögtön felvázolja Kal-El pár hangos témáját, ami később hol érzelmesebben bukkan fel, zongorán („Sent Here for a Reason”), vagy pedig női vokállal megtámogatva („I Have So Many Questions”), hogy az album végére szép fokozatosan kiteljesedjen az egész, olyan tételekben, mint az előzetesekben hallható „What Are You Going to Do When You Are Not Saving the World?” vagy az egész album kvintesszenciájaként is felfogható, nagyszerű „Flight”, de említést érdemel a Zoddal való végső összecsapás alatt hallható, drámai interpretációja az „If You Love These People”-ben is.
Az antagonista Zod és kryptoni társai is kaptak egy erős témát, ami karakterükből adódóan összekapcsolódik az akciómotívummal is. Ez a legerősebben a „You Die or I Do”, „Ignition”, „I Will Find Him” hármasban hallható, de teljes egészében az album Deluxe Edition változatának „Arcade” című számában találkozhatunk, amelynek magjai már a „General Zod” című tételben el vannak ültetve.
Zimmer a dob szekciót az album során igencsak igénybe vette. Ez leginkább a közel tíz perces, dübörgően zseniális „Terraforming”-ban, és az azt követő, drámai kicsengésű „Tornado”-ban hallható, valamint a szintén csak a különleges kiadáson szereplő „This is Madness”-ben. A drámai, érzelmes momentumokra Zimmer elsősorban egy arra tévedt hegedűt, vagy zongorát használt, mint például a Krypton bolygó pusztulását aláfestő, kezdetben meglepően visszafogott, majd az utolsó fél percben hangfalrobbantó „Krypton’s Last”-ban.
A már emlegetett Deluxe Edition leginkább csak az elkötelezett rajongóknak, vagy műfaj kedvelőinek ajánlható teljes szívvel. A „Man of Steel (Hans’ Original Sketchbook)” 28 percben (!!) foglalja össze a szerző jelentősebb elképzeléseit, a többi, már erről a lemezről emlegetett tétel pedig elsősorban arra jó, hogy megértsük, egy-egy téma honnan is eredeztethető.
Az Acélember zeneisége gyakorlatilag az elmúlt 30 évben semmit sem változott. Noha Williams témája klasszikus maradt, a zene többi része már egyáltalán nem, így fordulhat elő, hogyha egy válogatásalbumon találkozunk Superman-nel, és ismerjük az eredeti kompozíciót is, akkor előbbi esetében egyáltalán nincs hiányérzetünk (én is egy Star Wars albumon futottam bele először). Ugyanakkor a téma hatása annyira megkérdőjelezhetetlen, hogy az azt követő minden fontosabb interpretációban megidéződik, legyen az film vagy rajzfilmsorozat. Thorne és Ottman is ezekhez igazodott, de míg előbbi csak szolgaian adaptálta a Mester témáit, addig Ottman már tiszteletre méltóan vegyítette saját elképzeléseivel. Zimmer teljesen új alapokra helyezett zenéjének a helye még erősen kérdéses, mindazok ellenére, hogy ez lett az eddigi Superman-zenék közül a legegységesebb. Ugyanakkor a fenti okfejtésem miatt igen nagy a valószínűsége, hogy ez is a komponista, általam csak rosszindulatúan „Mekis-zenének” aposztrofált szerzeménye fölött hamar eljár majd az idő. De remélem, tévedek.