Hirdetés

Akciólimonádé, zombijárvány és Disney - A legbizarrabb adaptációk 2. rész

|

Mit keres egy listán a Red, a Z világháború és A Notre Dame-i toronyőr? Elmeséljük.

Hirdetés

Ha lemaradtatok a cikk első feléről, akkor a linken keresztül elolvashatjátok!

Hogy néha milyen messzire kalandoznak az álomgyár fékezhetetlen agyvelejű ötletgyárosai, azt a Red furcsa históriája is ékesen illusztrálja. Warren Ellis és Cully Hamner képregénye a kiöregedett Paul Moses kálváriáját meséli el. A CIA legmocskosabb bevetéseiben oroszlánrészt vállaló specialistát maga az ügynökség frissen beiktatott vezetője teszi a privát halállistája élére. Mert a munkáját túlságosan is hatékonyan végző, kérlelhetetlen ex-ügynök puszta létezése is veszélyt jelent a renoméját ápolni igyekvő szervezet hírnevére.

Hirdetés

A hazáját hűséggel szolgáló veterán persze nem akar meghalni - ám drasztikus módszereivel maximálisan alátámasztja nemezise álláspontját. Jelesül, hogy szörnyetegekkel küzdve maga is a társadalomba beilleszkedni képtelen, likvidálandó bestiává züllött. Hogy ebből végül hogy sikerült összehozni egy már-már limonádé-jellegű akció-komédiát, és egy, a komolyság látszatát sem megőrző folytatást, azt örök homály fedi.

Arra is bőven akad példa, hogy a prüdéria és egy éra vaskalapos elvárásai hökkentik meg az eredetit behatóan ismerőket. Az énképét menteni igyekvő Hollywood hosszú esztendőkön át önként és dalolva alávetette magát a Will H. Hays alapította, aztán Joseph Breen vezette testületnek. Ennek tagjai a létező legbigottabb módon terjesztették a katolikus tanításokat, és nem is titkolták, hogy Amerika számukra tisztán keresztény nemzet. Ebből adódóan az A vadász éjszakája esetében a rendező, Charles Laughton kénytelen-kelletlen megalázkodott, és beleegyezett, hogy a gátlástalan vándorprédikátor, Harry Powell csupán megjátssza a papot. Hiszen ha nem adja be a derekát, akkor sosem kapja meg a bemutatási engedélyt. Elvégre 1955-ben elő nem fordulhatott egy, az USA területén forgó produkcióban, hogy egy az Úristenre felesküdött lelkipásztor aberrált gyilkos. Épp ellenkezőleg: a cenzorok elvárták, hogy a reverendát viselők a nép deklarált és megkerülhetetlen támaszaiként hirdessék a Biblia egyedül üdvözítő tanait.

Ez az álságos mentalitás természetesen más területekre is elterjedt. Ugyan az Álom luxuskivitelben egy, a saját jogán is élvezhető, könnyed, romantikus vígjáték, nehéz elfelejteni, hogy egyik-másik karaktert drasztikusan átgyúrták, hogy megfeleljen a vélt-valós közízlésnek. Capote klasszikusában I. Y. Yunioshi egy elegáns, művelt férfiú, és nem egy, a Mickey Rooney által megformált, szélsőségesen rasszista karikatúra. Emellett az excentrikus aranyifjú művében elektronmikroszkóppal sem lelhetünk fel szerelmi szálat: annak dacára, hogy nincs direkt papírra vetve, a sorok között olvasva könnyen kiókumlálható, hogy a narrátor homoszexuális. Ahogy Holly Golightly kapcsán is felmerülhet, hogy nem is annyira titkon biszexuális hajlamokkal bír. Ráadásul a kisregényben a nő egyszerűen elutazik, és cimborája sohasem tudja meg, hogy merre is vetette a sors - ehhez képest tagadhatatlanul éles váltás az érzelmes összeborulás. Az pedig, hogy az életet nagykanállal habzsoló nő elviekben szexmentes escort-szolgáltatást nyújt, és férjet akar fogni, mérsékelten érhető tetten Blake Edwards filmjében.

De itt legalább a motívumok java stimmel - míg a Z világháború esetében erről nem beszélhetünk. Felfoghatatlan, hogy mi szükség volt arra, hogy gyaníthatóan nem egy marék tarkababért megvegyék Max Brooks bestsellerének jogait. Elvégre a könyvben egy, a zombikkal vívott háborúról anyagot gyűjtő zsurnaliszta jóvoltából nemcsak a konfliktus részleteit ismerhetjük meg, hanem arról is informálódhatunk, hogy a katasztrófa miképpen hatott ki az egyes országok fejlődésére. Ennek a Brad Pitt nevével fémjelzett, effektgazdag adaptációban eseti-egyedi kivételektől eltekintve nyoma sincs. Viszont a valamit valamiért elvének megfelelően a sztár karaktere, a kutató Gerry Lane a létező legegzotikusabb helyszíneken lohol a rohadó agyzabálók elől.

Richard Matheson remeke, az 1954-es Legenda vagyok egyike a klasszikus vámpírmítosz legfrappánsabb újragondolásainak: az egy borzasztó ragályt túlélő Robert Neville kutatóhoz illő alapossággal térképezi fel az egy baktériumtól átalakuló rémek gyengeségeit. Sőt, apránként azt a tényt is elfogadja, hogy lejárt az ideje - mivel a személyiségüket megőrző kreatúrák szemében épp olyan misztikummal övezett teremtmény, mint amilyennek ő véli a vérszívókat. Ebből adódóan elfogadja a sorsát - hovatovább, utolsó pillanataiban lenyűgözi a gondolat, hogy a jövőben róla fognak rémmeséket költeni, és kiemelt helyet foglal majd el a bolygó aktuális urainak mondáiban. Érdekes koncepció, sajnos azonban a történetet több ízben is feldolgozó Hollywood döntéshozói a legritkább esetben kísérelték meg, hogy a puszta külsőségeken túl mást is kölcsönvegyenek . Még a Vincent Price nevével fémjelzett, 1964-es Az utolsó ember a Földön a leghűbb adaptáció. Igaz, ez nem csoda, mert ezen maga a szerző is dolgozott, ám a mások által végzett átírások miatt levetette a nevét a stáblistáról. Az 1971-es Omega ember inkább nevezhető posztapokakiptikus hentorgiának, és a 2007-es Legenda vagyokban már félállati mutánsok randalíroznak.

Az  A macska - Le a kalappal!  a nálunk szinte teljesen ismeretlen, az angolszász nyelvterületen ellenben a gyermekirodalom megkerülhetetlen óriásaként ünnepelt Dr. Seuss, azaz Theodor Robert Geisel mesekönyvére épül. A kasszasiker emiatt borítékolható volt, de Mike Myers tiszta szívéből gyűlölte a produkciót, és egyedül azért állt a kamera elé, hogy elkerüljön egy szerződésszegés miatti, hosszas-költséges pert. Ebből adódóan obszcén-idióta marháskodással terhelte a stáb tagjait - és  kifakadásainak szép hányada benne maradt a végleges verzióban. Ez annyira sokkolta a szerző özvegyét, hogy megtiltotta, hogy valaha is élőszereplős adaptáció készüljön egykori férje munkáiból.

Nem maradhat ki  A Notre Dame-i toronyőr sem a felsorolásból. A Disney-nél finoman fogalmazva sem ragaszkodnak foggal-körömmel az átültetett klasszikusok tragikus fordulataihoz, ám talán itt rugaszkodtak el a legmesszebbre az eredetitől. Megkockáztathatjuk: ha valaki felcseperedvén Gary Trousdale és Kirk Wise alkotásának köszönhetően határozza el magát, hogy elolvassa Hugo az A párizsi Notre-Dame-ját, minimum meglepődik. Mivel, bár azt gyaníthatóan sejti, hogy a romantika mestere nem színesítette a cselekményt beszélő vízköpőkkel, a végkifejlet így is sokkoló lehet.

Ha ti is ismertek ehhez hasonló példákat, akkor osszátok meg velünk őket kommentben!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.