Ha lemaradtatok volna a cikk első részéről, a linken keresztül bepótolhatjátok!
Az X-Men: Apokalipszis a rajongói visszajelzések alapján a meglehetősen hányattatott sorsú széria középmezőnyének aljához tartozik - ám kommunikációelméleti nézőpontból mégis az egyik legemlékezetesebb epizódról beszélhetünk.
Hiszen az a plakát, amin az Oscar Isaac által megformált, isteni hatalommal bíró mutáns fojtogatja Jennifer Lawrence Mystique-jét, komoly viták kereszttüzébe került, mert egyesek Hollywood szexizmusának szimbólumát látták benne. Indoklásuk szerint ugyanis a jelenet a megfelelő cselekménybe ágyazva elfogadható, viszont a kontextusából kiragadva lényegében a nők elleni erőszakot propagálja. A vádak hatottak: a balul elsült kísérlet figyelemre méltó gyorsasággal tűnt el az utcákról.
I know it's a movie scene, but they're also putting it on ads. ???? pic.twitter.com/conG7YkhNt
- 10 Carlyfield Lane (@carlylane) May 11, 2016
Nicholas Stoller egy szakítását nehezen feldolgozó férfi hányattatásaira fókuszáló vígjátékánál, a hazánkban Lepattintvaként vetített Forgetting Sarah Marshallnál a cím, pontosabban az ezt használó poszterkampány okozott galibákat. Ennek oka, hogy a zeneszerzőként dolgozó barátját egy rocksztárért dobó nő neve meglehetősen gyakori. Emiatt az, hogy rengetegen nekik szóló sértéseket olvashattak a legforgalmasabb utakon haladva, nem kívánt végeredményt szült. Többen is jelezték, hogy kellemetlenül érzik magukat az agresszív üzenetektől, és az infantilisebb tréfamesterek sem fukarkodtak a kezdetben tolerálható, de az érintettek idegeit egy idő után felőrlő, olcsó poénokkal.
Az anyagilag és kritikailag is megbukó az Az utolsó akcióhős csúfos kudarcából az érthetetlennél érthetetlenebb húzásokkal operáló kommunikációs szakemberek is kivették a részüket. Azt, hogy pontosan mit vártak attól, hogy a NASA pár héttel a premier előtt fellő egy, az alkotás címével és logójával felmatricázott rakétát, nem tudni. Hiszen jóformán senki sem látta volna, és garantált, hogy félmillió dollárt nagyságrendekkel hatékonyabban el lehetett volna költeni. Ráadásul a totálisan értelmetlen ötlet lényegében kútba esett, mert az eredetileg májusra tervezett start különféle problémák miatt egészen augusztusig csúszott - addigra pedig már menthetetlen volt a helyzet.
Dr. Seuss 1971-ben publikált tanmeséje, a Lorax messze megelőzte a korát. Elvégre már akkor a környezetvédelem fontosságát emelte piedesztálra, mikor a zöld gondolat nyugaton is sokakat megmosolyogtatott. A 2012-es adaptáció is ezt az üzenetet tűzte a zászlajára. Csakhogy, miként az lenni szokott, marketingeseik reklámszerződések tucatjait kötötték, és eközben mérsékelten ügyeltek arra, hogy hűek legyenek az alkotás szelleméhez. A Föld megóvásáért küzdő karakterek szürreális módon a Mazda Mazda CX-5 utcai terepjárójáért lelkesedtek, és a bajokat súlyosbítandó, az Universal főilletékese, Stephanie Sperber is menteni igyekezett a mundér becsületét. Ezért leszögezte, hogy a kocsi tökéletes alternatívája az elektromos vagy hibrid modelleknek - azaz, aki megveszi, érdemben tesz azért, hogy megkímélje az eljövendő generációkat a klímaváltozás káros hatásaitól. Ez önmagában is komikusan hatott. Ráadásul szakmai berkekben az is felmerült, hogy vajon hány felnőtt fog beruházni egy autóba azon felbuzdulva, hogy egy kackiás bajszú, narancssárga manó áldását adta rá?
Érdemes feleleveníteni a Josie és a vadmacskák meglehetősen szórakoztató, ám totálisan félreértelmezett tematikájának kálváriáját is Az eredetileg képregényekben, illetve animációs műsorokban feltűnő bohókás lánybanda kalandjait az ezüstvászonra adaptáló Harry Elfont és Deborah Kaplan abból indultak ki, hogy egy páratlan lehetőség hullott az ölükbe. Mivel némi alakítással a habkönnyű álomvilágot bemutató történetek ideális táptalajai lehetnek egy, a fogyasztói társadalmat és a sztárok a felszínen idilli, de gyakorlatilag megacégek szabályozta életét megfricskázó, csípős-csattanós szatírának.
Elhatározásukat tettek követték, és az abszurd hatást fokozandó, a posztmodern irónia jegyében filmjüket telepakolták alig álcázott, és kifejezetten groteszk hatást keltő hirdetésekkel. Ám sajnos a koncepció kiötlése és megvalósítása során elfelejtették, hogy egy, a hatvanas-hetvenes években hódító, családbarát franchise feltámasztásán ügyködnek. Ergo, borítékolható volt, a többség főleg azért fogja majd kifizetni mozijegy árát, hogy nosztalgiázzon, vagy gyermekeivel együtt szórakozzon, és mérsékelten lesz vevő a káros jelenségek körmönfontan prezentált kritikájára. A 2001-ben debütált musical így megbukott. Egyben igazolandó, hogy az ilyesfajta tervek kiszámíthatatlan reakciókat válthatnak ki a publikumból, milliók háborodtak fel azon, hogy a duó eladta magát a portékájukat hirdető, agresszív multiknak. Persze, az azóta eltelt bő huszonegy esztendő során ez a kínos szituáció tisztázódott - azonban ez nem igazán vigasztalta meg a pénzüket szinte kivétel nélkül elbukó befektetőket.
Amennyiben ti is ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló példákat, osszátok meg velünk őket!